Az egész régióból érkeznek hozzájuk betegek

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központi Kórház sztómaterületének kulcsszereplőivel beszélgettünk

Ebből a több mint 30 éves karrierből milyen mérföldköveket tudna kiemelni?

Amikor egy fiatal sebész elkezd dolgozni, még nem tud sokat gondolni a jövőre. Sok adminisztratív munkát végez, keveset operál, családot alapít és egyéb dolgok veszik el az idejét. 8-10 évbe is beletelhet, mire ráeszmélünk, hogy itt a sebészeten komoly feladatunk van. Mindannyiunknak meg kell tanulnunk fiatalon, hogy miként emelhetjük a sebészet nívóját, hogyan járulhatunk hozzá a terület jövőjéhez. Fontos eredménynek tartom, hogy gasztroenterológiából is leszakvizsgáztam, így végezhetek végbéltükrözést és egyéb endoszkópos műveleteket. Úgy érzem, ezáltal sokkal jobban tudok a betegek problémáira koncentrálni, endoszkópiával tudom pontosítani a feladatot, amit sebészként kell majd elvégeznem. Rájöttem, hogy egy évről évre fejlődő szakmát kell minőségi módon, naprakészen művelnem. Ehhez sokat kell tanulni, kongresszusokra is járni és előadni. Ez a felismerés fontos mérföldkő volt. Azt is mérföldkőként éltem meg, amikor pályám második tíz évében elkezdtem megtapasztalni a befektetett munkám eredményét a szakmától és a betegektől érkező visszajelzések alapján egyaránt.

Voltak konkrét élményei, ami alapján tudatosította magában, hogy szakmai tudását mindig frissen kell tartania?

Olyan értelemben igen, hogy szerencsés voltam, mert beleláthattam egy másik szakmába, a gasztroenterológiába. Ha az ember egy más társszakmában is elmerül, az a gondolatait is felfrissíti. A gasztroenterológiai szakvizsgámhoz más intézményekbe is el kellett mennem, másféle tapasztalatokat szereztem. Ebből adódóan szoktam fiatal kollégáimnak is mindig azt mondani, hogy ha az ember mindig csak egy adott helyszínen, intézményben dolgozik, akkor annak az intézménynek a rossz másolatává fog válni. De ha elmegy több helyre, akkor mindenhonnan hoz valamit, és a máshol tapasztalt dolgok sok segítséget adhatnak a nehéz helyzetekben. A Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetemen eltöltött 3 hónapos gyakorlatom alatt rengeteg olyan dolgot láttam, ami biztosan évekre befolyásolta a hozzáállásomat. Fontos volt, hogy láttam a kongresszusokon azt, hogy az orvosvilág általában mindent, amit mi adottnak tekintünk, megkérdőjelez, hogy ezáltal fejlődhessen az egész sebészszakma. Csak az elmúlt évtizedben sokat változott a sebészet, ezért mindig frissen kell tartanunk a tudásunkat.

Említette, hogy a pályája második tíz évének fontos tapasztalása volt a szakma Ön felé tanúsított elismerése. Milyen konkrét visszajelzésekre emlékszik?

Inkább arra gondolok vissza, hogy a szakma nemcsak személy szerint engem, hanem mindenkit, aki hajlandó a munkájába időt és energiát fektetni, azt elismeri. A sebészhivatás nehezen sűríthető bele napi 8 órás munkaidőbe, hiszen sok kutatómunkát és tudásbővítést végzünk munkaidőn kívül is. Fiatalabb koromban például még CD-lemezen kértem ki a szakmai anyagokat a könyvtárból, és hétvégén az otthoni olvasómon dolgoztam fel a tudnivalókat. Azt is szoktam mondani, hogy ha egy sebész nem jár el kongresszusokra előadni, akkor csak a saját közvetlen felelősségi körébe tartozó kb. 30 betegre van hatással. Viszont, ha rendezvényen beszámol tevékenységéről, akkor akár még 3000 vagy legalábbis sokkal több ember életére lehet hatással.

Vannak olyan díjai vagy elismeréseire, amelyekre kiemelten büszke?

Hál’ Istennek kaptam többet is, de amire nagyon büszke vagyok, az a saját kórházunk Semmelweis-díja, amelyet évente egy-két orvosnak adnak át, és szerintem ez nagy megtiszteltetésnek számít. Az egyik nagy szerelmem a laparoszkópos sebészet, és a Magyar Sebész Társaságnak van egy laparoszkópiára fókuszáló szekciója. Ez a Társaság évente egy-két sebészt megtisztel a Veres János-díjjal, amiben én is részesültem 2019-ben. Ez a tisztán szakmai elismerés gyakran eszembe jut, és a néha adódó hullámvölgyeken is segít átjutni. Van még számos egyéb díjam, de ezekre vagyok igazán büszke.

Mi a hitvallása, ami alapján a munkáját végzi?

Talán az a hitvallásom, hogy a betegek ellátása megérdemel minden fáradtságot, időt, energiát, hiszen, ha felkészületlenül állunk a betegek ellátásához, és felkészületlenül végezzük el a dolgunkat, akkor a beteg helyzetét és a saját életünket is megnehezítjük. Fontos, hogy mindig, amikor szükséges, megtörténjen a szakemberek és az intézmények közötti konzultáció, hogy a beteg abba az intézménybe és ahhoz az orvoshoz kerüljön, aki számára a legjobb ellátást tudja biztosítani.

Milyen egyéb elvei vannak emberi és szakmai oldalról?

A betegek más lelki állapotban vannak, mint normál esetben, kiszakadnak a komfortzónájukból. Én is, ha olyan helyzetbe kerülök, ami a komfortzónámon kívül esik, szeretem, ha van, aki segít nekem eligazodni. Az egészségügynek is ez a feladata a betegek irányába. Az a beteg, aki hozzám fordul, nem tudja, hogy nekem épp milyen egyéb kihívásaim vannak, hová sietek éppen, milyen teendőim vannak. És nem is szabad, hogy ezt megtudja. Abban a 20-25 percben csak az adott betegre koncentrálok, mert éreznie kell, hogy az ő jobbulása fontos számomra. Így később az esetlegesen nehezebb orvosi döntéseket is jobban elfogadja, mert a tájékoztatásnak köszönhetően megérti, miről van szó, az empátia segítségével pedig tudja, hogy fontos számomra, hogy segítsek neki. Szakmai elvem, hogy műtét előtt még egyszer mindent alaposan át kell gondolni, hogy biztosan a lehető legjobb terv szerint történjen a beavatkozás. Határozatlan szándékkal nem lehet odaállni a műtőasztalhoz. Mindezt a mesterséges intelligencia egyszer majd jelentősen tudja segíteni, de a sebészeket teljes mértékben kiváltani szerintem nem lesz képes.

Hogyan látja a sebészet jövőjét?

Mai tudásommal úgy gondolom, hogy az ilyen manuális szakmákban mindig szükség lesz a rutinos szakemberekre. Határozott döntést hozni nagyon nehéz, a sebészet nem fekete-fehér. Sokszor statisztikai valószínűségek kombinációjáról van szó – mi lesz, ha most operálom meg a beteget, mi lesz, ha később és hasonló kérdések merülnek fel. Régen még nehéz volt állást kapni, mára viszont hiányszakma a sebészet, a fiatalok előtt pedig nagy kérdés, hogy érdemes-e a fél életüknél még többet is rááldozni egy szakmára. De bízom benne, hogy mindig lesznek fiatalok, akik ezt a hivatást viszik majd előre. Ebben tud a technológia is segíteni, akár a robotsebészet formájában. Tudnunk kell, hogy amit ma csinálunk, annak a tíz évvel későbbi változatát talán el sem tudjuk képzelni, de az biztos, hogy a sebészek szerepe fontos lesz.

Miért lett hiányszakma a sebészet?

A fiatal orvosok érdeklődnek a terület iránt, jelentkeznek is. De ugye ismerjük az örök szabályt: amíg egy tevékenységbe – lehetőleg rövid idő alatt – nem fektettünk be 10 000 órát, addig nem leszünk igazán magas szintű szakemberek. A sebészet területén mindezzel a befektetéssel sem garantált a siker. Hosszú az út a szakvizsgáig, és a fiatal szakember ezt követően kezdhet csak el igazán önállóan működni. Ekkor kell végkép eldöntenie, hogy a pályán akar-e maradni, de tudnia kell, hogy még kb. tíz évbe fog telni, amíg igazán magas szintű szakmai munkát tud végezni. 30 éve sem volt feltétlenül mindenki elkötelezett, de mára jellemzőbb lett, hogy a fiatalok hamarabb váltanak olyan területekre, amelyek gyorsabb sikerélményt és több szabadidőt kínálnak. Bízom benne, hogy a társadalom talál majd erre a problémára megoldást.

Mi jelentett pályája során Önnek igazi kihívást?

Mindenképpen kihívás feszegetni a sebészet határait olyan értelemben, hogy meg kell találnom, hogy melyek azok az esetek, amelyeket elegendő laparoszkópos technikával minimál invazív módon operálni. Előrehaladott, sokszor kilátástalan helyzetekben is tudnunk kell megoldást nyújtani a betegeknek, itt elsősorban a többszervi műtétekre, áttétes daganatokra gondolok. Ilyenkor több műtétre, műtéti sorozatra lehet szükség. Egy ekkora központi kórház hivatott is arra, hogy elvégezze ezeket a műtéteket. Fontos társszakmáink az urológia és a nőgyógyászat, és nekünk velük hatékonyan kell együtt dolgoznunk, ami szintén egy szakmai cél, kihívás. Összeségében a kihívás a szakmánkban az, hogy találjuk meg azt a közös megoldást, amivel a betegnek megoldást tudunk kínálni.

Milyen problémákkal szembesül a munkája során?

Az egyik legfontosabb az, amikor valamit nagyon szeretnénk megoldani, és a leletek alapján úgy tűnik, hogy van is rá esély, de aztán kiderül, hogy mégsem tudunk segíteni. Az ilyen kudarcélmény akár napokra is meghatározza a hangulatomat. De nem hagyhatom, hogy ez befolyásolja a következő beteggel végzett munkám minőségét. Ha kicsit szélesebb körben nézem, akkor azt tudom mondani, hogy amíg fiatalon azt gondoljuk, hogy a szakma folyamatosan fejlődik, és a jelenleg fennálló problémák a jövőben megoldódnak, addig később rá kell jönnünk, hogy bizony mindig vannak kihívások. A beteget ugyanakkor ezzel nem szabad szembesíteni, a megoldásra kell törekedni.

Mi jelent Önnek sikerélményt?

Az, amikor kivizsgálásnál születik egy jó diagnózis, főleg, ha kilátástalannak tűnt a helyzet, de a vizsgálat után látszik, hogy mégsem az. Nagyon nagy élmény, amikor a menthetetlennek tűnő betegekről kiderül, hogy mégis meggyógyíthatók. Az is siker, ha valóban sikerül egy műtét, és nem igényel további teendőt, a beteg pedig hamar hazamehet. Azzal, hogy kijöttem a műtétről, még nem vagyok nyugodt. Ez az állapot majd kb. egy hét múlva érkezik el, amikor már látom, hogy nem merülnek fel komplikációk. Az is nagy élmény, ha egy komolyabb, nagyobb beavatkozás után akár évek múlva megjelenik egy korábbi betegünk tumormentesen, gyógyultan. Jó találkozni az ilyen sikeres esetekkel. Mi csak egy esélyt adtunk neki, nem garanciát a gyógyulásra, de nagyon jó látni hosszú idő után a korábbi betegeket.

Hogyan tudná bemutatni a sebészeti osztály munkáját?

A mi sebészeti osztályunk felelős az egész megye onkológiai sebészeti ellátásáért, hiszen ez egy központi kórház. Így gyakorlatilag minden ezen a területen érintett beteggel találkozunk. Az utóbbi időben sok a gyulladásos bélbetegség, amiben a gasztroenterológusokkal kell együttműködnünk. A csapatunknak a hét minden napján 24 órában készen kell állnia a gyors és a betegek számára biztonságos döntések meghozatalára. Sajnos sok daganatos betegség esetén még mindig nem kerülnek időben hozzánk a betegek, mintegy harmadukat sürgősséggel látjuk el. Ezért is lenne nagyon fontos, hogy az emberek rendszeres szűréseken vegyenek részt. Ezt minden esetben, ha kell az adott napon még a tizedik betegnek is elmondom.

A sebészeten belül van olyan terület, amelyet a kedvenceként tart számon?

Szerencsés helyzetben voltam, mert nekem még nem kellett nagyon specializálódnom. A világ arra halad, hogy most már mindenki egyre inkább specializálódik, a fiatalabb szakemberekre is ez a jövő vár. Én sok mindennel foglalkoztam, de vannak területek, amelyeken már évek óta nem dolgoztam. Számomra a legkedvesebb terület a vastagbél- és végbél-sebészet, a másik a máj-, hasnyálmirigy- és epeutak sebészete. Ezek között vannak olyan esetek, amiket országosan is egyedülálló módon végzünk laparoszkópos sebészettel. Érdekes, hogy egy-egy ijesztőbb helyzet ezzel a technikával akár még könnyebben is megoldható.

Milyennek látja jelenleg a sztómával élők helyzetét?

Az biztos, hogy a sztómával élők számára biztosítanunk kell az elfogadható életminőséget. Azt nem tudom, hogy mi lesz 10-20 éve, de úgy látom, hogy ma a legtöbb esetben ezt tudjuk is teljesíteni. Alapvetően az a célunk, hogy elkerüljük a sztóma viselését, és erre a sebészet fejlődésével több is a lehetőség. Kevesebb a végleges sztóma kialakítása, több az ideiglenes, utóbbiak esetében pedig arra koncentrálunk, hogy ezek minél hamarabb megszüntethetők legyenek. A már említett sürgős eseteknél nehéz elkerülni a sztóma felhelyezését, de azért erre kell törekedni. A korábban elfogadott 15%-os sztómaképzéshez képest ma már igyekszünk az esetek kevesebb mint 10%-ánál sztómaképzést végezni. Ugyanakkor, ha már kialakítottuk a sztómát, akkor az a célunk, hogy ne legyenek szövődmények. Ha a sztómával együtt tud élni, akkor a beteg előbb-utóbb elfogadja ezt az állapotot. Jó eredményeket tudunk felmutatni, de még sok fejlődési lehetőség van. Az első lépés, hogy mindenki járjon el szűrővizsgálatokra, és erre ösztönözze családtagjait is.

Mit gondol a sztómás segédeszközök minőségéről és az elmúlt évtizedekben történt fejlődésükről?

Az biztos, hogy az évtizedek alatt sokat fejlődtek a segédeszközök. Jól karbantarthatók, jó minőségűek a mai eszközök. A sztóma minőségét persze az alapbetegség is befolyásolja, valamint a sztóma típusa is meghatározó. A betegek nagy részénél a sztóma kezelése rutinná válik. Nagy szerencsénk, hogy felkészült sztómaápolókkal dolgozunk, akikre a betegek mindenben számíthatnak. Fontos az utánkövetés, hogy észrevegyük az esetlegesen fellépő komplikációkat, bár szerencsére ilyennel ritkán találkozunk.

A betegekkel való kommunikáció minősége vagy a segédeszközök a fontosabbak?

Mindkettő fontos, hiszen egy jó eszközt se biztos, hogy jól használ a páciens. Az egészségügyi stáb feladata, hogy a szükséges tudást megfelelően átadja a betegek számára, elsősorban még a napi rutin kialakulása előtt. Fontos a pozitív attitűd, hogy tudatosítsuk a betegben, hogy a sztómájával esetlegesen felmerülő problémákra is van megoldás, de ha komolyabb probléma merül fel, abban is fogunk neki segíteni. Lélektani oldalról komplex a helyzet, hiszen a betegnek meg kell küzdenie a sztómával és az alapbetegségével is, ami jellemzően daganatos betegség. Ha a beteg jó híreket kap az alapbetegségéről, az meg tudja dobni pozitív irányba az állapotát. Azt szoktuk mondani, hogy sztómával lehet minőségi életet élni, mert ugyan az eszközeivel napi feladat van, de ugyanúgy utazhat, sportolhat, nem kell kivonulnia a társadalomból.

Milyen hatásai voltak a koronavírus-járványnak a sztómás területre?

A járványhelyzet alatt több lett az egyszerűsített műtéti ellátás, a kockázatok kerülése végett gyakrabban választottuk a sztómaképzést, illetve a nem daganatos eseteket kénytelenek voltunk halasztani, így ezen betegeknél is gyakran lehetett szükség sztómaképzésre.

Amikor nem dolgozik, mivel szereti tölteni a szabadidejét?

Sok időt igénylő hobbit nem akartam választani. Szoktak hívni vadászni, horgászni, de nem járok (nevet). Igyekszem minél gyakrabban összejönni barátokkal, néha egy-egy pohár jó bort meginni kollégákkal, és időnként biciklizni, túrázni egy kicsit. Bővül a család is, már unokáim is vannak, akikkel próbálok minél több időt tölteni. Hálás vagyok családomért, hogy elfogadják azt, hogy az én életemben a munka sok időt elvesz.