Interjú a szekszárdi sebészet és sztómaterápia szakembereivel.
Az egészségügy bármely területén dolgozó szakemberek számára nemcsak az a fontos, hogy a betegek meggyógyuljanak, vagy állapotuk javuljon. Hasonló jelentősége van a műtétet vagy kezelést követő éveknek is, annak, hogy a betegeknek ne csak a kórlapja adatai, hanem az életminősége is javuljon. A Szekszárdon működő Tolna Megyei Balassa János Kórházban a sztómaterápia területén dolgozó szakemberek erre különösen nagy figyelmet fordítanak. Mindennapi tevékenységüket, sőt, egész pályájukat arra tették fel, hogy hosszú távon, egy egész életen át segítsék a sztómazsákkal élőket abban, hogy teljes, aktív életet élhessenek. A sztóma kialakítása, a műtét ennek csupán a legelső lépése.
2022 decemberében személyesen is ellátogattunk Szekszárdra, hogy Dr. Győri Attila sebész főorvos és Császár Jutka sztómaterápiás ápoló segítségével első kézből tudjuk meg, hogy miként zajlik ez a folyamat.
Sikerről akkor beszélhetünk, ha a sztómás beteg évek múlva is aktív, magas színvonalú életet él – Dr. Győri Attila, a Tolna Megyei Balassa János Kórház sztómaterápiáért felelős sebész főorvosa beszélt nekünk pályájáról és szakmai értékrendjéről
B. Braun: Hogyan kezdődött a pályája, milyen indíttatásból lett orvos?
Dr. Győri Attila: Az indíttatás elsősorban a családom irányából érkezett, ugyanis nem én vagyok az első, aki ezt a hivatást választotta. Nagynéném és bátyám is orvosnak tanultak, ők kitaposták előttem az útvonalat. Viszonylag korán, a gimnázium elején eldöntöttem, hogy ebbe az irányba akarok továbbtanulni.
B.B.: Ezen belül mi alapján választott szakirányt?
Gy.A.: Ez már egészen másképp történt. Harmadéves koromig kardiológusnak készültem, majd ezt követően kezdtem vonzódni a sebészet iránt a kórházi gyakorlatoknak köszönhetően. Amikor először megéreztem a műtő levegőjét, eldőlt, hogy mégsem kardiológus leszek (nevet).
B.B.: Most el is mondta pályája egyik fontos mérföldkövét. Ezen kívül milyen egyéb állomásokat emelne ki?
Gy.A.: Pécsen végeztem el az orvosi egyetemet, utána 10 hónapig szemészeten dolgoztam, mert akkor épp nem volt szabad hely sebészeti területen, majd ide kerültem Szekszárdra, és azóta szinte folyamatosan itt dolgozom, kisebb szünetekkel. 2008-ban három kollégámmal egynapos sebészettel foglalkozó céget alapítottunk, amelyen 2017-ig dolgoztunk – emellett folyamatosan dolgoztam Szekszárdon is. 2017 óta pedig ismét 100%-ban a szekszárdi munkámra koncentrálok.
B.B.: Érzelmek, hangulatok, élmények oldaláról hogyan emlékszik vissza eddigi pályájára?
Gy.A.: Nagyon nagy szerencsém volt, mert amikor 1997-ben Szekszárdra kerültem, itt egy remek Sebészeti osztály működött. Nehéz lenne egy nevet kiemelni, ha meg akarnám nevezni, hogy ki volt a legfontosabb mesterem, mert több olyan idősebb kollégám is volt, akiktől sokat tudtam tanulni. A hangulat más volt, hiszen a világ sem volt ugyanilyen, ahogy mi sem. De mindig szerettem bejárni a munkahelyemre, és ez remek érzés volt, jelentős plusz lökést adott a napi munkához. Sok főnököm volt, szám szerint 8, de szerencsére nem panaszkodhatok egyikükre sem, mindig jó csapatban dolgoztam.
B.B.: Tehát gyakran cserélődtek a kollégák?
Gy.A.: Igen, nagyon gyakran.
B.B.: Főleg fiatalok, vagy kortól függetlenül?
Gy.A.: Nem, épp, hogy főleg az idősebbek, legalábbis, ha akkori önmagamhoz viszonyítok, hiszen amikor ide kerültem, én voltam a legfiatalabb. Ez négy évig volt így, majd érkeztek nálam fiatalabbak is.
B.B.: Meg tudja határozni néhány mondatban szakmai hitvallását? Melyek azok az elvek, amelyek a mindennapi munkában fontosak Önnek?
Gy.A.: Erre megint csak könnyen tudok válaszolni. 2001-ben volt egy komoly betegségem, amikor két műtéten és egy hosszadalmas kezelésen estem át. Nagyon másképp néz az orvos a betegekre, miután ő is megtapasztalta a páciensi oldalt. Én például már soha többé nem fogom senkinek sem azt mondani csőkivételkor, hogy „Ne aggódjon, nem fog fájni”, mert jól tudom, hogy de igen, az fáj. A betegségem óta másképp állok a betegekhez és a munkához is. Kifejezett hitvallást nem tudok megfogalmazni, nem is vagyok ilyen típus. Inkább azt mondanám, hogy a családtagjaim is arra szoktak emlékeztetni, hogy minden alkalommal, amikor éjszaka azzal keltenek, hogy be kell jönni dolgozni, tartsam szem előtt, hogy az a beteg, aki miatt bejövök, kétségbe van esve, és ha épp mérgelődnék, inkább mosolyogjak.
B.B.: Tehát az évek alatt megszerzett saját tapasztalataival megváltozott a betegekhez való hozzáállása?
Gy.A.: Igen, egyértelműen.
B.B.: A sebészeten belül mely területeket tartja a legfontosabbnak?
Gy.A.: Leginkább hasi sebészettel foglalkozom, ezen belül szinte mindennel, de kifejezetten érdekel a gyomor- és béltraktus sebészete, és saját korábbi betegségem okán a pajzsmirigy sebészete is nagyon fontos nekem, de szeretem a laparoszkópos sebészetet is.
B.B.: Mi jelent Önnek a munkájában kihívást, és mit definiál sikerként?
Gy.A.: Ez nagyon jó kérdés! Az önmagában még nem feltétlenül siker, ha mondjuk van egy daganat, amit ki tudtunk venni. Ez onnantól kezdve siker, ha a betegnek a műtétet követően javul az életminősége. Az a legfontosabb, hogy megnöveljük az egészségben eltöltött évek számát. Nagyon fontos, hogy nem a technikai bravúrok jelentik a sikert, nem biztos, hogy ezek a betegnek is jók lesznek. Az elsődleges szempont számomra az, hogy a beteg meggyógyuljon, és ezt követően úgy éljen, hogy azt élvezni is tudja. Összességében a betegközpontú ellátásra helyezem a hangsúlyt.
B.B.: Mikor alakul ki a sikerélmény?
Gy.A.: Amikor a műtétet követően hónapokkal vagy évekkel később találkozunk a beteggel, és látjuk, hogy az élete jobbra fordult, részben vagy egészben az általunk elvégzett beavatkozásoknak és kezeléseknek köszönhetően. Sztómára váró betegeknek szoktam mesélni, hogy van olyan korábbi páciensem, akit 19 éve műtöttem, és azóta is teljes életet él, ráadásul a környezetének a fele nem is tud róla, hogy sztómás. Dolgozik, uszodába jár, aktív.
B.B.: Mi a legfontosabb Önnek a gyógyítás során?
Gy.A.: Alapvetően a hosszútávú jóllét biztosítása, de ez még ennél is sokrétűbb téma. A legfontosabb az, hogy soha ne ártsunk a betegnek. Nagyon fontos, hogy a beteg meggyógyuljon, de közel ugyanolyan fontos, hogy ezt követően minőségi életben legyen része.
B.B.: Hogyan látja a sebészet jövőjét a múlt és a jelen tapasztalatai alapján?
Gy.A.: A sebészet alaptézisei az elmúlt időszakban nem sokat változtak, ellentétben sok más szakmával. Ezzel szemben a technológia, a többi tudományág becsatlakozása rengeteget segített. Korábban voltak nagy fizikai erőfeszítést igénylő műtétek, de ezek ma már könnyebben és gyorsabban végrehajthatók a technológiai fejlődésnek köszönhetően. Amikor elkezdtem a pályámat, még nem voltak sebészeti varrógépek és vágókészülékek. Ma már olyan elektromos késünk is van, amivel koagulálni is lehet a vágás mellett. Olyan nagyfrekvenciás sebészeti vágófelszerelésünk van, ami a korábbi fonalfelhasználásnak gyakorlatilag a felét feleslegessé teszi. Ez nagyon sokat jelent. Ott van a robotika is. Sokan félnek a robotoktól, pedig valójában örülniük kellene. A robotok rendkívül finom munkára képesek, de az irányítás ugyanúgy a mi kezünkben marad. Ezt hasznosítani kell. Amikor elkezdtem a munkát, még nagyon gyerekcipőben járt a laparoszkópia is, de ma már a nyitott műtétek nagyjából felét így tudjuk elvégezni.
B.B.: Tehát a technológia és digitalizáció felé Ön optimistán közelít?
Gy.A.: Abszolút, igen. A technológiai vívmányokra lehet támaszkodni, megbízhatóak és jelentősen megkönnyítik a munkánkat.
B.B.: Tud-e különbséget tenni a kihívások típusaiban? Inkább hosszú távú megoldandó kihívásokkal szembesül, vagy napi szinten is találkozik ilyenekkel?
Gy.A.: Mindennapos kihívások az egészségügy minden területén vannak. Az egyik komoly feladatunk elhivatott, megfelelően képzett, aktív és elégedett munkaerőt találni. Emellett, sajnos, azt tapasztaljuk, hogy egyre kevesebben mennek sebésznek, kevés fiatal szeretne erre a pályára lépni.
B.B.: Miben látja ennek az okát?
Gy.A.: Elsősorban abban, hogy lettek olyan munkahelyek és szakmák, ahol ennél sokkal gyorsabban és könnyebben lehet előre jutni és boldogulni. Gondoljunk bele, hat év az egyetem, ez a leghosszabb képzés. Utána még hat év, amíg az ember sebész lesz. Tegyük fel, hogy valaki 18 évesen elkezdi az egyetemet. Onnantól még minimum 12 év, amíg azt lehet mondani, hogy szakemberré vált. Van, aki ezt a hosszú tanulási folyamatot nem is tudja vállalni, valaki pedig nem is akarja, inkább könnyebb karrierlehetőség után néz.
B.B.: Kifejezetten a sztómaterápia területén milyennek látja a sztómások helyzetét, és milyen az Ön kapcsolata a betegekkel?
Gy.A.: Szerintem nekem nagyon jó velük a kapcsolatom. Több mint 10 éve egyedül csinálom az orvosok közül a sztómaterápia területét az ápolók segítségével. A cél, hogy a betegek minél hamarabb elhagyhassák a kórházat, és otthon folytathassák a terápiát.
B.B.: A sztómás beteg megfelelő életszínvonalának megteremtésében mekkora szerepe van a terápia során használt eszközöknek, és mekkora a szakemberek hozzájárulásának?
Gy.A.: A sztómaterápia a műtéttel kezdődik. Sok szakember úgy áll hozzá a sztómához, mint egy menekülőútvonalhoz, egy szükséges rosszhoz. Szerintem ez nem jó. A sztóma képzésnél arra kell gondolni, hogy ez a beteg minimum fél évet együtt fog élni vele, de van, akinél ez végleges. A sztóma kialakítása tehát rendkívül fontos. Ne süllyedjen be, megfelelő helyre kerüljön a hasfalon, figyelembe kell venni a beteg domináns oldalát is. Ha rossz helyre kerül a sztóma, abból kínlódás lesz. Utána rendkívül fontos a betanítási folyamat, erre nálunk én nagyon büszke vagyok. Nem hiszem, hogy sokkal jobban be lehetne tanítani a sztómás betegeket, mint ahogy azt a mi ápoló kollégáink teszik. Ezek után kiemelt jelentősége van a fejlett eszközöknek. Minden sztómás fél az esetleges hangoktól és szagoktól, de a mai eszközökkel ezeket már teljes mértékben el lehet fedni, és az esetlegesen nem kielégítően végzett műtét következményeit is lehet ellensúlyozni.
B.B.: Hogyan néz ki az ideális utógondozás?
Gy.A.: Nálunk minden héten van egy sztómaterápiás nap, rendelési idő, amire a sztómás betegek szabadon ellátogathatnak. Van, aki az eszközök átnézése miatt 3 havonta amúgy is jön, de a heti konzultációkra is bármikor eljöhetnek. Itt a képzett szakemberek mindenben segítenek, kérdésekre válaszolnak, megmutatják az eszközhasználatot is.
B.B.: Tehát a sztómás betegek azzal a biztonsággal élhetnek, hogy legkésőbb egy héten belül segítségért tudnak fordulni Önökhöz kérdés esetén.
Gy.A.: Így van, és ez nem csupán a saját betegeinkre vonatkozik. Több olyan páciensünk van, aki a sztómáját nem nálunk kapta, de szép számmal jönnek ők is hozzánk.
B.B.: Az Önök osztálya Crohn-centrumként is működik. Erről tudna néhány mondatot mesélni?
Gy.A.: A Crohn-centrum nálunk azért jött létre, mert a Belgyógyászati osztályunk mellett működik egy olyan sebészet, ami a Crohn-betegeket is ellátja. Ez alapfeltétel volt. Mi vastagbelet és vékonybelet korábban is operáltunk, és Crohn-betegeket is, de az ő számuk az utóbbi időben lényegesen megnőtt. Ez egy komplikált, nehéz betegség, amire ráadásul még a gyógymódot sem ismerjük, tehát a beteget az egész életében végigkíséri. Ez sok pszichés problémát okoz. Gyakran hallunk olyat, hogy a sztómára váró beteg azt mondja, inkább nem is akar élni, ha ez sztómát jelent számára. Ezért kell hangsúlyozni, hogy így is lehet teljes életet élni, ennek érdekében igyekszünk elintézni, hogy találkozzon más sztómásokkal, akik erre példaként szolgálnak. A klubfoglalkozások nagyon sokat segítenek.
B.B.: Egyre nagyobb a Crohn-betegek száma. Miben látja ennek az okát?
Gy.A.: Nehéz erre válaszolni. Ez egy autoimmun betegség. Hogy miként alakul ki, azt nálam sokkal okosabb emberek sem tudták még megfejteni. Valószínűleg az életmódunk évtizedek alatt lezajlott változásának köze van hozzá, hiszen másképpen nem növekedne ilyen mértékben az érintettek száma. Ráadásul sokszor nagyon fiatal betegekről beszélünk, több 18 év alatti betegünk is van.
B.B.: Korábban azt mesélte, hogy van olyan betege, aki egyenesen azt mondta, hogy a sztómaképző műtétet követően kezdett teljes életet élni.
Gy.A.: Igen, ez így van. Van olyan páciensem, akinek 21 éves korában csináltam sztómát, és azóta férjhez ment, két gyermeke született, és amikor a belgyógyászai felvetették, hogy visszazárhatnánk a sztómáját, ő ezt visszautasította, mondván, hogy ezzel lett az élete kerek, amit semmilyen módon nem akar kockáztatni.
B.B.: Hány órát dolgozik naponta?
Gy.A.: Nem számolom, sokat (nevet). De ez nem megjátszás, én nagyon szeretem a munkámat. Amikor becsukódik a műtő ajtaja, az egy más világ. A családom tudja, hogy nyaralás alatt egy hét után mindig mondom, hogy nem akarok visszamenni dolgozni, de azért egy picit operálnék (nevet), és utána folytathatjuk a nyaralást. Gyakran kérdezik tőlem, hogy megbántam-e, hogy sebész lettem. Azt szoktam válaszolni, hogy semmi mást nem tudnék csinálni.
B.B.: Szerves része az életének a szakmája.
Gy.A.: Így van.
B.B.: Mi változott meg a sebészet területén a koronavírus berobbanásával, és milyen változások maradtak meg a pandémiát követően?
Gy.A.: A járványügyi intézkedések miatt egy ideig csak akut műtéteket végeztünk. Ebből kifolyólag a tervezhető műtétek közül sokat el kellett halasztani. A feladatunk most adott: a várólistára került műtétek bepótlásán kell dolgoznunk.
B.B.: Van olyan szakmai díja, elismerése, amit kiemelne?
Gy.A.: Amire igazán büszke vagyok, az a Príma közönségdíj, mert ezt mondhatni, hogy a betegektől kaptam.
B.B.: Végezetül egy személyesebb kérdés: Mit szeret csinálni, amikor nem dolgozik?
Gy.A.: Leginkább a gyerekeimmel szeretek lenni, és van egy hobbim: vadászok. De nem a lövés a lényeg számomra, inkább a természetjárás. Ott mindig van valami, ami kikapcsolja az embert. A teljes környezetváltozás sokat segít a stresszkezelésben.
A pszichológiai támogatás legalább ugyanannyit számít a betegek számára, mint a segédeszközök minősége - Császár Jutka, a Tolna Megyei Balassa János Kórház sztómaterápiás ápolója a betegek betanításáról és a páciensekkel való közös munkáról mesélt nekünk
B. Braun: Milyen indíttatásból döntött úgy, hogy ezt a pályát választja?
Császár Jutka: Erdélyből származom, ott nőttem fel, Nagyenyeden érettségiztem. Ezt követően egy pályázati lehetőség keretében tudtam elkezdeni a szekszárdi ápolói képzést. A környezet ismeretlen volt számomra, de mindenképpen élni akartam a lehetőséggel. Tehát nem mondhatom, hogy korábban tudatosan készültem volna erre a pályára, így alakult.
B.B.: Tehát azóta is az első munkahelyén dolgozik?
Cs.J.: Igen, 24 éve végeztem el a képzést, és azóta is itt, Szekszárdon dolgozom.
B.B.: 24 év magáért beszél, de azért megkérdezzük: jó döntés volt?
Cs.J.: Igen, természetesen, bár a képzés alatt nem végig gondoltam így. Az utolsó év jelentette a fordulópontot, amikor már többet voltunk gyakorlaton, és testközelből is megérthettem ennek a szakmának a lényegét. Emellett nagyon jó oktatóm, mentorom volt, aki végigvitt minket a hároméves képzésen, és neki köszönhetően döntöttem végül úgy, hogy a sebészet területén fogok dolgozni.
B.B.: 24 év alatt sok minden történik egy pályafutás során. Ki tud emelni fontos állomásokat, mérföldköveket ebből a két és fél évtizedből?
Cs.J.: 22 éve csöppentem bele közvetlenül a betegellátásba, így ekkor ismertem meg igazán egyértelműen, hogy miről is szól ez a terület. Amikor először megkaptam a feladatot, hogy egy kórházi kezelése végén járó sztómás beteg oktatását kezdjem el, nem volt egyszerű dolgom, de őszintén mondom, hogy az előttem példával járó szakembereknek rengeteget köszönhetek. Mérföldkőként kiemelném még azt, amikor beavattak a kötözés, a sebellátás technikájába, ez ismét egy pozitív irány volt, mert ennek köszönhetően másodállásban házi betegellátással is el tudtam kezdeni foglalkozni. Ezáltal jól tudtam a szakmaiságot a kórházon kívüli életben is hasznosítani. És persze a COVID-időszak. Nem hittem a mentoromnak, aki azt mondta, hogy pozitív tapasztalattal jövünk majd vissza a vírusidőszakból. Pedig igen. Ekkor teljesedett be az addigi pályafutásom, mert a COVID-osztályon kötözős nővérként tudtam dolgozni, hasznosíthattam a tudásomat, ahogy a betegek száma egyre nőtt, és a koronavírus mellett egyéb problémákat is kezelni kellett, sebeket kötözni, traumás betegeket ellátni. Pozitívan távoztam a járványosztályról, legalábbis a tapasztalatokat tekintve. Ekkor tudatosult bennem, hogy mindazt, amit megtanultam, most tudom még jobban hasznosítani, megmutatni, hogy mit tudok.
B.B.: Sőt, már Ön is oktat ápolókat. Fontos a tudás továbbadása?
Cs.J.: Igen, Szekszárdon a Kelemen Endre Egészségügyi Technikumban oktatok 2021 óta, sztómaterápiát és sebellátást tanítok. Végzett, ápolói képzésre járó kollégáimnak is át szoktam adni a tudásomat. Mindig jó érzés hallani, amikor a kollégáim is sikerélményeket élnek meg a sztómaterápiában.
B.B.: Hogy viszonyulnak a sztómás betegek az állapotukhoz?
Cs.J.: Sajnos még mindig tabutéma, sokan nem merik felvállalni.
B.B.: Főorvos úr is említette, hogy mennyire fontos a beteget felkészíteni a sztómazsákkal való életre, és hogy ennek mennyi aspektusa van.
Cs.J.: Igen, valóban nagyon fontos és sokrétű, mert a sztómás betegeket gyakran kínozza a megbélyegzettség érzése, úgy érzik, hogy látszik vagy érződik rajtuk a sztómazsák, pedig az esetek nagy többségében egyáltalán nem. Gyakran szoktam mondani, hogy ha lenne egy híres ember, aki sztómával él, és ezt nyíltan felvállalná, sokkal elfogadottabb lenne ez az állapot maguknak a betegeknek is. Persze, régebben nem ilyen volt a műtéti technika, különböztek a segédeszközök, más volt a társadalmi hozzáállás. A célunk, hogy a betegek, akikkel kapcsolatba kerülünk, bízzanak bennünk. Én magam is nagyon sokat tanulok tőlük, a visszajelzéseikből, szoktam is kérni, hogy meséljenek. Így én is hitelesebb vagyok a többi beteg előtt. Amikor egy betegem felhív azzal, hogy „Jutka, igazad volt, nem kellett volna félnem”, az mindent megér.
B.B.: Említette az eszközökben és a társadalmi gondolkodásban történt változásokat. Mik ezek pontosan a tapasztalatai szerint?
Cs.J.: A segédeszközök nagyon gyorsan fejlődnek, szinte minden fajta bőrtípusra, problémára lehet megfelelő eszközt találni. Sajnos egyre nő a sztómások száma, viszont a kezeléseknek köszönhetően egyre jobb az életminőségük. Van, akinek azt mondták, fél éve van hátra, de már 5-6 év eltelt, és aktívan él, dolgozik, felvállalja az állapotát. Beszámolnak róla, hogy a munkatársaik, környezetükben élők mindig megdöbbennek azon, hogy sztómásak, hiszen ma már ez nem látszódik, és nem érződik. A betegek azonban hajlamosak ezt gondolni. Ezért is szoktam felhívni a figyelmüket, hogy nincs a homlokunkra kiírva az állapotunk.
B.B.: Ez megint csak a megbélyegzettség érzése.
Cs.J.: Igen. Hajlamosak azt érezni, hogy a sztómájuk feltűnő, hogy kellemetlen szag érződik a zsák miatt, hogy így nem kellenek a családjuknak. Ekkor egy hozzátartozót is be szoktam vonni, mert fontos, hogy megértsék, hogy ez nem így van. Együtt megcsináljuk az eszközcserét, és meg szoktam kérdezni a hozzátartozót, hogy mielőtt levettük volna az eszközt, érzett bármilyen szagot? Természetesen nem a válasz, és ezt mindig ki szoktam hangsúlyozni. A félelmet és a tájékozatlanságot kell legyőzni. Régebben a segédeszközök nem voltak ennyire profik, szivárogtak, nem voltak mindig jól használhatók. Ennek a hatása még érződik. Aki nem fogadja el a sztómás állapotát, annak a szervezete is rosszul fog reagálni. El kell tehát érnem, hogy a betegek elfogadják magukat. Büszkén és őszintén mondom, hogy engem bármikor, este is felhívhatnak a betegek. Jártam úgy, hogy hajnali kettőkor is kerestek. Szoktam ugyan kérni, hogy este tíz után azért már ne keressenek, de fel szoktam venni, mert tudom, hogy nem fölöslegen hívnak, hanem mert problémájuk, kérdésük van.
B.B.: Miért nő Ön szerint a sztómabetegek száma?
Cs.J.: Befolyásolja az életmód is, de a betegségek is változnak. Régebben nem volt például ennyi Crohn-beteg. Most minden harmadik-negyedik sztómás ebben a betegségben érintett, köztük egészen kicsi, 8-9 éves gyermekek is. A másik pedig a tumoros betegségek kategóriája. Az is nagy probléma, hogy sokan nem mernek időben orvoshoz menni: a vérző székletet ráfogják másra, például aranyérre, vagy eltitkolják, így csak későn kezdődhet meg a kezelés. Amikor egyből a sebészhez kerülnek, ott már sokkal nagyobb a sztóma esélye.
B.B.: Főorvos úr is említette, hogy itt Szekszárdon nagyon jó a sztómaterápia.
Cs.J.: Igen, ezt megerősíthetem, szerintem őszintén mondható, hogy kiváló színvonalú.
B.B.: Ha jól értettük, egy sikeres kezelés után Önök és a betegek között egy akár élethosszig tartó kapcsolat alakul ki.
Cs.J.: Igen, nekem is van olyan volt betegem, akit még a pályám elején kezeltünk, és a mai napig aktívan éli az életét, és visszajár. Az utógondozás során az első néhány év a legnehezebb, utána már könnyebb a sztómával való együttélés, így az elején gyakoribb is a kapcsolat a betegekkel, de sokan vannak, akik több év után is keresnek minket. Szeretem a régi betegekben, hogy ők már nyíltabban beszélnek az állapotukról, ezzel pedig jó példával szolgálnak az új páciensek számára.
B.B.: Önöknél rendszeresek az ILCO-klubok is, ha jól tudjuk.
Cs.J.: Igen, rendszeresen összehívjuk a betegeket, arra ösztönözzük őket, hogy merjenek megnyílni egymás és a környezetük előtt. Kell ehhez legalább fél év, sőt, inkább egy év, mert eleinte nagyon zárkózottá válnak. Sok idő, amíg elérjük, hogy bátrabban menjenek a betegek újra emberek közé, és ebben az időszakban szoros kapocs alakul ki köztünk és a betegek között. Ezt csak az tudja, akiben elég empátia van a betegek irányába. Persze, nekem is van még ennyi idő után is mit tanulnom, de úgy gondolom, már el tudom érni, hogy merjenek a betegek segítséget kérni.
B.B.: Mekkora a szerepe a megfelelő eszközválasztásnak, és mennyiben számít a pszichológiai vonatkozás?
Cs.J.: Sokkal fontosabb a pszichológiai oldal. Itt dől el, hogy a beteg merjen kérdezni, egyáltalán ránézni a sztómazsákjára. Ezt sok lelki és mentális folyamat előzi meg. Volt, hogy az orvosoknak is azt javasoltam egy-egy beteg esetében, hogy még ne engedjük haza, mert még nem készült fel kellőképpen a sztómás életre. Volt olyan demens hölgy, akinél három hétig tartott, amíg kellőképpen fel tudtam készíteni. De megtanulta, és évekig képes volt egyedül élni, minden rendben volt vele. Kétszer annyi időt igényelt, mint általában, de megérte.
B.B.: Ezt a pszichológiai vonatkozást nevezhetjük a sztómaterápiában a legnagyobb kihívásnak?
Cs.J.: Igen, abszolút. Azt a folyamatot, ami alatt elérjük, hogy a beteg újra bízzon magában és a környezetében. Nagyon fontos a kommunikáció. Nemcsak a beszéd, hanem a nonverbális oldal is, a tekintet, a hangszín, ahogy a betegekhez hozzáérek, minden.
B.B.: Hol kezdődik az Ön számára a sikerélmény?
Cs.J.: Amikor a beteg már önmagától tudja levenni és feltenni a zsákot. Amikor hazaküldés után mer kérdezni. Mert ha nem mer, akkor valami probléma van. Bezárkózás, pszichológiai probléma. Ilyenkor a korai szövődmények észrevétlenül maradhatnak.
B.B.: Van lehetőség a valódi fejlődésre a pszichológiai egyensúly megteremtése előtt?
Cs.J.: Csak nagyon nehezen és nagyon lassan.
B.B.: Már érintettük a segédeszközök témáját. Ön jelenleg hogy látja ezt? Ma Magyarországon minden beteg talál számára megfelelő eszközt?
Cs.J.: Igen, olyan nem fordul elő, hogy egy-egy bőrtípusra nem találunk megfelelő sztómazsákot. Vannak nehezen kezelhető esetek, de ezekre is van segédeszköz. Ezek egyre praktikusabbak, könnyen kezelhetők, ami fontos, mert a betegek napi szinten ezekkel élnek.
B.B.: A segédeszközök megfelelő minősége és használhatósága a már kifejtett pszichológiai oldalhoz is hozzájárul ezek alapján?
Cs.J.: Igen. Hiszen, ha például a segédeszköz az első nap leesik, következő alkalommal biztos, hogy nem azt próbáljuk meg újra használni. Van választási lehetőség, a beteg is kipróbálhatja, megnézheti az eszközöket. Ha kellemetlen élménye van a betegnek egy eszközzel, akkor neki ez akár sikertelenséget is okozhat. Ezért is fontos, hogy akár többféle termékből is adok a betegeknek egy-egy próbadarabot, amit hazavihet, kipróbálhat, megnézheti vele magát a tükörben. Nem szeretem, ha azt mondják, hogy ők ezt nem tudják megcsinálni, mert én vagyok a szakember. Mindig azt szoktam erre mondani, hogy a cipőboltban is magunknak próbáljuk fel a cipőt, mi döntjük el, hogy megfelelő lesz-e számunkra.
B.B.: Ha minden szempontot figyelembe veszünk, jelenleg hogy látja Magyarországon a sztómával élők helyzetét?
Cs.J.: Itthon szerintem termékválaszték és ellátás szempontjából nagyon profi szinten állunk. A régi kollégák biztosan, de bízom benne, hogy az újak is beleadnak mindent ebbe a területbe.
B.B.: A sztómaterület mindig ilyen kiegyensúlyozott volt itthon?
Cs.J.: Szerintem nem, de idővel nagyon sokat fejlődött, ugyanakkor a sztómaterápiás műtétek esetében én úgy vettem észre, hogy itt Szekszárdon mindig összetartó csapattal dolgozhattunk. Tehát úgy fogalmaznék, hogy régen is jó volt a színvonal, és csak még jobb lett mostanra. Szerencsére arra is megvan a lehetőség, hogy az orvosok és mi, ápolók is fejlődjünk, képzéseken vegyünk részt. Persze ehhez a kiindulópont az, hogy érdekeljen is ez a terület, ez alapfeltétel. A sztómás betegekkel sokat kell foglalkozni, akár munkaidőn túl is.
B.B.: Főorvos urat megkérdeztük, hogy hány órát dolgozik naponta. Azt mondta, hogy nem számolja. Ez Önre is igaz?
Cs.J.: Igen, abszolút.
B.B.: Többször említette, hogy ez a hivatás nem feltétlenül ér véget a munkaidő lejártával. A családtagjai miként viszonyulnak ehhez?
Cs.J.: Van egy 14 éves lányom, ő azt mondta, soha nem lesz orvos vagy nővér, mert látja, hogy az édesanyja keveset van otthon. Valóban, meg szoktam adni a betegeknek a saját mobilom számát is, de a lányom gyakran rám szokott szólni, amikor otthon vagyok, hogy ez már nem a munka helye (nevet). Ettől függetlenül szerencsés vagyok, mert összességében a családom is partner ebben, a férjem akkor ismert meg, amikor már dolgoztam, a sztómaterápia mellett házi betegápolóként is, így ő ezt már megszokta. A járvány időszakában persze sokkal kevesebbet tudtam otthon lenni, volt, hogy kora reggeltől estig dolgoztunk a kórházban. Most több szabad hétvégém van, ezt ki is élvezzük.
B.B.: Ön szerint a magyar egészségügy átlagához viszonyítva a magyar sztómaterápia területe magasabb színvonalat képvisel?
Cs.J.: Igen, kiemelkedik. És mi, nővérek, akik ebben dolgozunk, nagyon értékesnek érezzük azt, amit csinálunk.
B.B.: Nem sztómazsákot, hanem életminőséget adnak át.
Cs.J.: Igen, pontosan így van.
B.B.: Mik a mindennapi kihívások az Önök munkájában?
Cs.J.: Ott kezdődik, hogy a beteg egyáltalán merjen ránézni a sztómazsákra, meg merje fogni, vagy legalább megnézze, hogyan csinálom a zsákcserét. Próbálom figyelni a betegek reakcióját, ha elfordítja a fejét, vagy fintorog, tudom, hogy ez nehezebb út lesz. Fontos feladatom, hogy nem zúdíthatok rájuk túl sok információt egyszerre. Minden beteg új kihívás napi szinten is. Lehet, hogy ugyanaz a beteg egyik nap jókedvűen, másik nap pedig letörten vár, ha este például balesete volt a sztómazsákjával.
B.B.: Ez egy kicsit szélmalomharc?
Cs.J.: Nem, nem mondanám, mert ez egy természetes folyamat ezen a területen, van, aki ügyesebb a sztómazsákkal, van, aki kevésbé, minden beteggel együtt kell dolgoznunk.
B.B.: Ha egy nagyon fontos tanácsot fogalmazhatna meg, amit minden sztómával élő betegnek kivétel nélkül be kell tartania, mi lenne az?
Cs.J.: Az, hogy ne féljenek a változástól. Mindig is volt, van, és lesz olyan társ, segítő, aki mellettük fog állni. Akár családtag, akár nővér, akár szomszéd, de valaki mindig fog segíteni. A sztómaterápiás nővérek feladata pedig az, hogy ha kell, évek múlva is a betegek mellett legyenek. Éreztetnünk kell velük, hogy mi mindig itt vagyunk nekik, és segítünk, ahogy csak tudunk. Nem fordíthatunk hátat a betegeknek.
B.B.: Ha a lánya meggondolja magát, és holnap bejelenti, hogy mégis ápoló akar lenni, számára milyen tanácsot adna?
Cs.J.: 14 évesen még nem valószínű, hogy el tudja egy gyerek ezt dönteni. Lehet itt a kórházban is látni, hogy aki nagyon fiatalon találkozik ezzel a területtel, az könnyebben megijed tőle. Idősebb fejjel már jobban lehet bánni az emberekkel, jobban tudunk a betegekkel kommunikálni. Lehet, hogy aki már érettebben találkozik a sztómaterápia világával, kisebb valószínűséggel ijed meg a kihívásoktól.
B.B.: De támogatná ebben?
Cs.J.: Igen, mindenképpen, és a legfontosabb technikákat meg is mutatnám neki személyesen.
B.B.: Amikor szabadideje van, mivel szeret foglalkozni?
Cs.J.: A lehető legtöbbet szeretek a családommal lenni, és ha tudok, minél többet igyekszem olvasni.