A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház Jósa András Tagkórháza több szempontból is különlegesnek mondható. Dr. Tóth Lajos Barna, az intézmény osztályvezető sebész főorvosa volt az első, aki Magyarországon hashártyaáttétes daganatos betegen végzett műtétet bő tíz évvel ezelőtt, amellyel azóta példává vált a hazai egészségügy számára. Emellett Nyíregyházán kiemelkedő sztómagondozó tevékenység zajlik, valamint az ország egyik legaktívabb ILCO-klubja is itt működik.
Dr. Tóth Lajos Barna osztályvezető főorvossal és Gál Zoltánné sztómaápolóval beszélgettünk.
Dr. Tóth Lajos Barna, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház Jósa András Tagkórház Általános Sebészet Osztályának osztályvezető főorvosa
Milyen indíttatásból indult el az orvosi pályán?
Ez egy nagyon érdekes történet. Nekem már nagyon fiatalon is ez az irány volt a fejemben, nagymamám elmondása szerint már óvodás éveimben azt szajkóztam, hogy doktor bácsi szeretnék lenni. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy sokakkal ellentétben én jóformán életem kezdetétől fogva tudtam, hogy mi szeretnék lenni. Általános iskolai és középiskolai tanulmányaimat is végigkísérte, hogy orvossá akarok válni, sőt, a középiskolában már konkrétabb terveim is elkezdtek kialakulni, ekkor kezdtem vonzódni a sebészet irányába. Már azzal a szándékkal jelentkeztem az egyetemre, hogy sebész legyek.
Hol végezte a tanulmányait?
Debrecenben jártam egyetemre, és már a korai időszakban elkezdtem orvoslással foglalkozni, például harmadéves koromtól mentőztem, először ápolóként, majd mentőtisztként. Nagyon szerettem ezt a munkát végezni, később a főállásom mellett is részmunkaidőben a mentőknél dolgoztam. Igazán értékesnek éreztem az életmentő tevékenységet. Mindig nagyon érdekeltek a manuális szakmák, az egyetemi évek alatt a baleseti sebészetre is bejártam. Ez lett végül az első fő irány a karrieremben: miután 1992-ben lediplomáztam, a Kenézy Kórház Traumatológiai Osztályán kezdtem dolgozni. Itt két évet töltöttem el, és nagyon sokat tanultam remek emberektől. 1993-ban el kellett mennem egy évre katonának, és mire visszajöttem, kicsit átalakultak a terveim. Elhatároztam, hogy szeretnék általános sebészeti szakvizsgát tenni, hogy a lehető legkomplexebb traumatológiai ellátásban is részt tudjak venni. 1994-től két éven át a Kenézy Kórház Sebészeti osztályán dolgoztam, ahol a szakvizsgám után Dr. Hajdu Zoltán professzor úr állást ajánlott nekem. A sebészeti pályámnak az alapjaiban és a későbbi lépéseiben is nagy szerepe volt a professzor úrnak.
A manuális szakma iránti vonzalom mellett milyen egyéb okai voltak a pályaválasztásának?
A mentőzés során nagyon fontos volt számomra az életmentésben részt venni, viszont az esetek végkimenetelét ritkán láttuk, általában csak addig volt lehetőségünk követni a beteg állapotának alakulását, amíg beszállítottuk a kórházba. Számomra viszont nagyon érdekes és fontos a betegek gyógyulásának teljes folyamatát végigkövetni. A sebészetben ez megvan, ezért is szeretem ezt a területet. Emellett el kell mondanom azt is, hogy a pályámra a kezdetektől nagy hatást gyakorolt az onkológiai sebészet is, amit a sebészeti terület csúcsának tartok komplexitása miatt. A Kenézy Kórházban Hajdu professzor úr mellett az ő szakértelmének köszönhetően engem is gyorsan magával ragadott a szakma. Már több mint 30 éve dolgozom sebészként, és visszatekintve úgy érzem, hogy nagyon jó döntést hoztam, amikor ezt a pályát választottam, mert a sebészet gyönyörű szakma.
Melyek a legfontosabb dolgok, amiket Hajdu professzor úrtól tanult?
Kiváló szakember volt, korának egyik meghatározó onkológiai sebésze, aki az első pillanattól a példamutatásával és szakmai tudásával, valamint sebésztechnikai ismereteivel hamar meg tudta ragadni az erre fogékony, fiatal sebészeket. Megtanított minket arra, hogy a sebésznek fejben mindig felkészültnek kell lennie, és példát vehettünk műtéttechnikájáról is, ami nagyon tiszta és professzionális volt, mellőzött minden felesleges mozdulatot. Tőle tanultam meg azt a gondolkodásmódot is, hogy a sebészetben mindig két lépéssel előre kell gondolkodnunk, hogy az esetleges, váratlan szövődményeket megfelelően tudjuk kezelni. A daganatokban nincs tisztelet, gyakran produkálnak váratlan komplikációkat. Hajdu professzor úr megtanította, hogy ezekben a helyzetekben is higgadtan, a beteg érdekeit szem előtt tartva a lehető legjobb döntést hozzuk meg.
Miket tart 30 éves pályafutása legfontosabb mérföldköveinek?
Az első legfontosabb lépcső a pályámban az volt, hogy a Kenézy Kórházban kezdhettem meg a munkát. Emellett fontos mérföldköveknek tartom a szakvizsgáimat is: 1996-ban szakvizsgáztam általános sebészetből, 1999-ben gasztroenterológiából, majd 2015-ben csináltam egy magasan kvalifikált nemzetközi sebészeti onkológiai szakvizsgát. Ez utóbbival rajtam kívül még egy magyar sebész rendelkezik jelenleg. Emellett életem során gyakran tudtam külföldre is ellátogatni különféle szakmai képzésekre. Az itt megismert emberek nagyban meghatározták szakmai fejlődésemet, ezek közül is kiemelném a 2000-es évek elején Erlangenben tett 6 hetes látogatásomat, ahol Hohenberger professzor mellett tanulhattam. Az ő tudása, munkája, oktatási tematikája Európa egyik meghatározó vastag- és végbélsebészévé tette. Számomra meghatározó élmény volt, hogy ez a kiemelkedő szakember, aki számos európai országban sok szakembert tanított, egyik nap meghívott vacsorázni, ahol nagyon sok témáról tudtunk beszélgetni. Szintén meghatározó volt szakmai pályafutásom során, amikor 2011-ben elutaztam Olaszországba, Bergamoba, ahol egy továbbképzés keretében a hashártyaáttétes betegek sebészi ellátását sajátíthattam el. Akkor Magyarországon senki nem foglalkozott ezeknek a betegnek az ellátásával, a hashártyaáttétes esetek gyógyíthatatlannak lettek nyilvánítva. Engem ez ekkor már hosszú ideje zavart, így fontos élmény volt, hogy Bergamoban Dr. Marcello Deracotól, a Milánói Egyetem sebészétől tanulhattam. Végül jó barátságba is kerültünk, a következő időszakban többször is kiutaztam Milánóba, ahol megtanított az ilyen esetek ellátására. Végül pedig ki kell emelnem mérföldkőként az első magyarországi hashártyaáttétes betegen végzett műtétemet, amelyre 2012-ben került sor. Ezt megelőzően soha senki ilyen típusú műtétet nem végzett itthon. Ez természetesen teher is volt számomra, de amikor Dr. Deraco felajánlotta, hogy bármikor felhívhatom, és tanácsot kérhetek tőle, hamar megnyugodtam. Már tíz éve végzek ilyen típusú műtéteket, és eddig még egyszer sem kellett segítséget kérnem olasz mentoromtól.
Hogyan érezte magát sebészként ebben a több mint 30 évben?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha visszapörgethetném az időt 30 vagy akár 40 évvel, és ismét megkérdeznék tőlem, hogy mi szeretnék lenni, most is azt mondanám, hogy sebésszé akarok válni, és azon belül az onkológiai sebészettel szeretnék foglalkozni. Nagyszerű volt fiatal sebészként kiemelkedő mesterek mellett tanulni, amikor pedig elkezdtem elsajátítani a speciális műtéttechnikát, szintén kiváló nemzetközi szakemberek tanítottak, így hazahozhattam ezt a technikát Magyarországra, és azóta sok olyan beteget menthettünk meg, akik korábban nem kaptak kezelést. 2014 óta a nyíregyházi kórház büszke osztályvezetője vagyok. Büszke, mert úgy gondolom, hogy olyan csapattal dolgozhatok itt együtt, akikkel nagyon magas színvonalú munkát tudunk végezni. Tapasztalt sebészként fontos nekem, hogy látom magam mellett felnőni a fiatal sebészeket. Ez felelősséggel is jár, de szerencsére saját mentoraim a fiatalok tanításában is nagyon jó példát mutattak nekem. Igyekszem nyugodt, kiegyensúlyozott munkahelyi légkört teremteni, ahol mindenki ötleteit, gondolatait meghallgatjuk.
Milyen fontos különbségeket tud megnevezni külföldi tapasztalatai alapján Magyarország és más európai országok egészségügyi rendszerei között?
Az egészségügyre fordított források lényegesen nagyobbak az általam megismert országokban. Az amerikai egészségügyet is megismerhettem testközelből, valamint a spanyol, olasz és német állapotokat is láthattam, és azt kell mondjam, hogy GDP-arányosan lényegesen többet fordítanak az egészségügyi ellátás színvonalára. A sebészek szakmai felkészültségében lényegi különbséget nem láttam, de a kórházak felszereltségében és műszereinek színvonalában van eltérés.
Már több mint tíz éve itthon szinte egyedüliként végzi a hashártyaáttétes betegek speciális operálását. Hogy látja, a hazai szakemberek példát vesznek Önről, és várható, hogy a jövőben többen lesznek, akik ilyen műtéteket tudnak végezni?
Nagy szívfájdalmam volt, hogy mások nem végzik ezeket a műtéteket. Magyarország túl nagy terület ahhoz, hogy minden érintett beteget én műtsek. Mindig azt szoktam mondani, hogy kéne az országban 2-3 központ, ahol ilyen beavatkozásokat végeznek. Sajnos a szakmánkban előfordul, hogy az új dolgok nem találnak elsőre kedvező fogadtatásra, elsőre gyakran szkeptikusak a kollégák. A betegeim felgyógyulása viszont számukra is bizonyította, hogy ezek a hosszú, esetenként akár 12 órás műtétek igenis sikerre vezetnek. Ennek köszönhetően a kollégák is küldtek hozzám betegeket, így nőtt az ilyen beavatkozások száma. 2021-től kezdve több budapesti intézményben is elkezdték műteni a hashártyaáttétes betegeket. Megfelelő odafigyeléssel ezzel a négy központtal – Nyíregyháza és három budapesti centrum – és kellő odafigyeléssel már el lehet látni az érintett betegeket.
Mi az oka annak, hogy Magyarországon ezt a speciális műtéttechnikát sokáig senki nem sajátította el?
Úgy gondolom, hogy a bebetonozódott, konzervatív látásmódok és a szóban forgó műtéttechnika átlagon felüli bonyolultsága közösen teremtette meg ezt a helyzetet. Illetve személyes tapasztalatom alapján ezek nagyon hosszú, megterhelő beavatkozások, szoktam mondani, hogy egy ilyen műtét során az egész sebészeti tankönyvet végigoperálom, 16-18 dolgot kioperálok a betegből. Az összes nem létfontosságú, de áttétekkel átszőtt szervet kivesszük. A célunk, hogy a műtét végére a betegben látható daganat ne maradjon. A műtét után pedig egy egyórás kemoterápiai kezelés is következik. Mindeközben szem előtt kell tartanunk azt is, hogy ezek a betegek gyakran már hosszú ideje különböző kezelések alatt állnak, így jelentősen le vannak gyengülve.
Kapott pályafutása során olyan díjakat, elismeréseket, amikre kiemelten büszke?
Mindig azt szoktam mondani, hogy számomra a legfontosabb díjak a felgyógyult betegektől kapott üzenetek. Épp nemrég kaptam egy e-mailt az egyik betegemtől, amelyben megköszönte a második születésnapját. Szintén a közelmúltban kaptam üzenetet egy másik betegemtől, aki megköszönte, hogy megérte, hogy a lányát oltár elé vezesse. Kaptam a kórházunkban Semmelweis-díjat, amire nagyon büszke vagyok, a nyíregyházi megyei közgyűlés pedig Korányi-díjjal ismerte el a munkámat. Ezek az elismerések is nagyon jól esnek, de a betegektől kapott személyes üzenetek állnak a legközelebb a szívemhez, és ezek azok, amik igazán motiválnak, és visznek előre. Sokan megkérdezték már tőlem, hogy miért küszködök ezekkel a betegekkel, amikor sajnos esetenként nem tudnak teljesen felgyógyulni a műtét után sem. Én viszont tudom, hogy számukra néhány év rengeteget jelent, így én azért dolgozom, hogy amennyire csak lehet, meghosszabbítsam az életüket.
Mi az Ön szakmai hitvallása?
Ezen még nem gondolkodtam, de elsőre az a régi mondás jut eszembe, hogy a beteg érdeke mindenek felett. Van egy másik meghatározó gondolat is, ami kering szakmai körökben a munkánkról: a sebészet tudás, kiművelt kézügyesség, emberség és tapasztalat. A folyamatos tanulás nagyon fontos, mindig tökéletesíteni, finomítani kell a technikánkat. És legyünk emberségesek. Ehhez hozzájárul persze az is, amit otthonról, a családunktól hozunk. Én sokat dolgoztam azért, hogy hazahozhassam a magyar embereknek ezt a speciális tudást, és a munkám része az is, hogy segítsek a fiatal sebészeknek megszerezni mindazt a tapasztalatot, ami szükséges a betegek gyógyításához.
Hogy látja, mennyire nyitott a hazai egészségügy az innovációkra?
Abszolút nyitott. Nekem legnagyobb rálátásom a sebészet területére van, és ahogy korábban mondtam, a sebészek szakmai tudása semmiben sem gyengébb, mint európai kollégáiké. Fokozatosan terjednek el az új technológiák, például a laparoszkópos minimál invazív bavatkozások is egyre nagyobb számban valósulnak meg. Emellett egyre több robotikai segédeszközt használnak a magyar kórházakban is. Természetesen ahhoz, hogy szakmai tudásunkat a magasabb színvonal érdekében szükséges berendezésekkel és innovatív technológiákkal is ki tudjuk egészíteni, a megfelelő forrásokra is szükségünk van.
Az onkológiai sebészet mellett milyen egyéb területek foglalkoztatják?
Évente körülbelül 500 műtétet végzek, ezek nagy részét daganatos betegeken hajtom végre. Ezt szeretem a legjobban, és ezen belül a gyomor, a máj, a hasnyálmirigy, a hasüregi szervek daganatos betegségeivel foglalkozom kiemelten gyakran, és persze meg kell említenem újra a laparoszkópos technikát, amit nagyon fontos innovációnak tartok. Már a pályán voltam, amikor ez a technika megjelent a sebészetben, így testközelből figyelhettem és tapasztalhattam meg az elterjedését.
Munkája során mi jelent önnek kihívást akár pozitív, akár negatív értelemben?
Mindenképpen pozitív kihívás volt a pályámban az, amikor 2011-ben elhatároztam, hogy el akarom sajátítani a speciális műtéttechnikát, részt vettem a szükséges külföldi továbbképzéseken, majd létrehoztam egy alapítványt, amelyen keresztül finanszírozni tudtuk a szükséges berendezések megszerzését. Mindezek után a konkrét műtétek elvégzésével is bizonyítanom kellett, hogy ennek a Magyarországon új tudásnak van értelme és létjogosultsága. Ez egy nagy kihívás volt, és elképesztően pozitív eredményekkel járt. Büszkén mondhatom, hogy európai viszonylatban is sikeresek vagyunk, betegeink körében nagyon alacsony a halandóság aránya. A kihívás persze soha nem ér véget, hiszen folyamatosan tanulunk, és fejlődünk, mindig van hova tökéletesítenünk a technikáinkat. Mindemellett a fiatal sebészek kiképzése is örömteli kihívás az életemben. A Kenézy Kórházban tanultam meg, elsősorban Dr. Miszti György főorvos úrtól, hogy a mi szakmánkban elsősorban nekünk magunknak a legfontosabb az új eredmények elérése, ezért minden lépésért aktívan kell tennünk. A főorvos úr úgy fogalmazott, hogy magunknak kell kibányászni az ércet és kikalapálni a szikét.
Ami inkább negatívabb értelemben jelent kihívást, az a szakmánk alulfinanszírozottsága, ami egyben globális probléma is. A sebészet általában veszteséget termelő terület az egészségügyön belül, de úgy gondolom, hogy ha több forrás kerülne a sebészetbe, akkor még jobban, még betegcentrikusabban lehetne az egészségügyi ellátást végezni Magyarországon.
Mi jelenti az Ön szemében a sikert, a sikerélményt?
Ebben nem vagyok jó, szokták is mondani, hogy néha megveregethetném a vállamat. Nem nagyon szoktam megdicsérni magamat. Ugyanakkor minden egyes beteg, aki rám bízza az egészségét, óriási megtiszteltetés és felelősség is egyben. A mi tudásunkra és tapasztalatunkra bízzák az életüket, és én minden ilyen esetből pozitív energiát kapok, így minden beteg, aki rám bízza magát, egyben sikerélményt is jelent. Összességében sikeresnek tartom nyíregyházi csapatunkat, jó irányba haladunk, fejlődünk, évek óta hozzánk jelentkeznek az országban a legtöbben rezidensnek. A mai fiatal szakemberek már kevésbé helyhez kötöttek, ha egy adott munkahelyen nem teljesülnek az elvárásaik, máshová fognak menni. Ezért is kiemelkedő eredmény, hogy nálunk évről évre sok fiatal orvos kezd dolgozni, és maradnak is hosszabb távon.
Milyennek látja ma Magyarországon a sztómával élők helyzetét, és hogy tudja összehasonlítani ezt a külföldi állapotokkal?
Egy sebészeti beavatkozás gyakran sztómaképző műtéttel fejeződik be, ami a betegek számára sokszor hidegzuhannyal jár, félnek a sztómától. Én mindig azt szoktam mondani, hogy a sztóma nem cél, hanem eszköz. Fel szoktam hívni a betegek figyelmét arra, hogy sztómával akár 30-40 évvel tovább lehet élni, míg sztómaképzés nélkül a daganat könnyebben kiújulhat. Lélektanilag ez megterhelő a betegeknek, ezért is fontos, hogy nálunk kiváló sztómaterápiás szakemberek, asszisztensek, ápolók dolgoznak. Őket természetesen mentálhigiénés szakemberek is segítik, ráadásul szerintem Nyíregyházán működik az egyik legjobb ILCO-klub is. Ez fontos, hiszen a betegek számára meghatározó, amikor sorstársaiktól hallják, hogy sztómával is lehet teljes életet élni. Én is rendszeresen szoktam járni az ILCO-klub sztómaterápiás rendezvényeire, mert nagyon hasznosnak tartom ezeket az eseményeket. Külföldön a több ráfordított anyagi forrás miatt talán még szervezettebben zajlik a sztómás betegek ellátása, de úgy gondolom, hogy nekünk sincs miért szégyenkeznünk.
A sztómával élő vagy frissen sztómát kapott betegekkel folytatott kommunikáció színvonala van olyan fontos, mint a segédeszközök minősége?
Igen, egyiket sem tudnám a másik elé helyezni, mindkettő nagyon fontos. Nálunk kiváló sztómaterápiás szakemberek dolgoznak, akiknek a felkészültsége, hozzáállása, empátiája meghatározza a betegek további sorsát, főleg a kezdeti időszakban. Nyíregyházát ebben kiemelkedőnek tartom. Mindkét terület, az edukáció és kommunikáció, valamint a segédeszközök ugyanolyan fontossággal bírnak, együtt alkotnak teljes egészt.
Vannak korábbi sztómás betegei, akik továbbra is visszajárnak?
Természetesen. Alapvetően minden betegemet a műtét után 5 évig kezelem, ez a minimum idő, amíg kapcsolatban vagyunk a beavatkozást követően. Vannak, akik ezt követően is visszajárnak, akad, aki 8-10 éve minden évben jön. Én is és kiváló sztómaterápiás ápoló kollégám, Gálné Magdi is úgy válunk el betegeinktől, hogy később is bármikor fordulhatnak hozzánk.
Tapasztalatai alapján a koronavírus-járvány során hogyan változott a sztómás betegek ellátása, és milyen, a járványhelyzet alatt felvett mintázatok maradtak meg a későbbiekben is?
A betegek a pandémia idején kissé visszahúzódtak az egészségügyi ellátástól. Ennek a negatív hatásait most érezzük, több az előrehaladott állapotú daganatos beteg. A sztómával élő emberek a járvány alatt természetesen ritkábban jártak kezelésre, de sztómaápolóinknak köszönhetően a pandémia enyhülésével gyorsan és hiánytalanul visszaálltunk a korábbi rendszerre. Gálné Magdi ezen a területen is kiemelkedő munkát végzett, amiért nagy köszönetet érdemel.
Mivel szereti tölteni szabadidejét, amikor nem dolgozik?
Muszáj, hogy legyenek hobbijaink, nem lehet állandóan dolgozni. Említettem, hogy kisgyerekkorom óta vonzódtam az orvosláshoz, és ugyanígy régóta érdekel a sport is. Végigsportoltam az iskolai és egyetemi éveimet is, és azóta is rendszeresen mozgok. Büszke vagyok rá, hogy háromszor megcsináltam az Ironman-t, ami egy hosszútávú triatlonverseny, amely egy 3800 méteres úszásból, egy 180 kilométeres kerékpározásból és egy 42,5 kilométeres maratoni futásból tevődik össze. Ez természetesen rendkívüli kihívás, de megtanított arra, hogy ha nagyon akarok valamit, és ezért a megfelelő alázattal és elkötelezettséggel dolgozom, el tudom érni a céljaimat. Az Ironman ma már nem fér bele az életembe, de azóta is rendszeresen sportolok, edzőterembe járok, kerékpározok, futok. Ez egy nagyon fontos tényező abban, hogy a munkámon kívül is fel tudjak töltődni.
Gál Zoltánné, a nyíregyházi Jósa András Tagkórház sztómaápolója
Mióta dolgozik ezen a pályán?
1973 óta vagyok az egészségügyi pályán, ekkor végeztem a szakközépiskolában, ahol az érettségi mellé egészségügyi szakképesítést is kaptunk. Ekkor a vásárosnaményi kórházban kezdtem asszisztensként dolgozni. 1983-ban költöztünk Nyíregyházára, azóta dolgozom a nyíregyházi kórház Sebészeti osztályán. 1993-ban felajánlották, hogy dolgozzak a sztómaterápiában a szakrendelői munkám mellett. Ez egy teljesen új terület volt számomra, az elejéről kellett megtanulnom mindent, amit a sztómaterápiáról tudni kell. Aki ezzel foglalkozik, jól tudja, hogy a sztómaterápiát nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani, folyamatos tudásfejlesztés szükséges. 2016-ban Dr. Tóth Lajos Barna főorvos úr a nagyszámú beteganyag miatt úgy döntött, hogy a betegeknek az ellátáson felül gondozásra is szükségük van, így 2016 októberében indult a sztómagondozó, ahol jelenleg is dolgozom függetlenített sztómaterápiás ápolóként.
Mi vonzotta az egészségügy területében?
Egyrészt az iskolában megszerzett egészségügyi szakmám volt fontos tényező, másrészt a szüleim is arra sarkalltak, hogy mielőbb válasszak pályát. Édesanyám azt mondta, hogy valószínűleg két szakmai terület van, ami sosem fog megszűnni, a kereskedelem és az egészségügy. Én végül utóbbi mellett döntöttem, úgy vélem, nagyon jól. Nagyon szeretem a munkámat, jól érzem magamat benne.
A korábban elmondottak mellett még milyen mérföldköveket emelne ki szakmai pályafutásából?
Nagyon szerettem az asszisztensi munkát is, de a sztómaterápiában teljesedtem ki. Elsőre megriasztott, hogy képes leszek-e megfelelően dolgozni ezen a területen. Szerencsére alaptalan volt az aggodalmam, hiszen az elmúlt két évtizedben sikerült folyamatosan fejlődnöm. A sztómaterápiába való belépés korábbi munkám eredménye és következő lépcsőfoka volt.
Milyen elveket, hitvallást követ munkája során?
Minden reggel a Sebészeti osztályon kezdek, a frissen operált betegeket tanítom be a sztómaterápiás eszköz helyes alkalmazására, használatára, a sztóma kezelésére. Lépésenként haladunk a betegeimmel a hazabocsájtásig, melynek során bizalmi kapcsolat alakul ki, amit később a sztómagondozás során is fenntartunk. Nagyon fontos számomra a beteg elégedettsége és az, hogy megfelelő legyen a kommunikáció a beteg felé és a beteg részéről is. Az egészségügyi rendszert általában gyakran kritizálják a kommunikáció alacsony színvonala miatt, ezért is vagyok büszke rá, hogy nálunk ez nagyon jól működik. Kiemelten fontos a kommunikáció, mert a sztómaképzés lélektanilag megterheli az embereket, így bizalmat kell kiépítenünk hogy minden szakmai információ, tájékoztatás a beteg érdekeit, biztonságát szolgálja..
A kommunikáció van olyan fontos, mint a segédeszközök minősége?
Mindkettő nagyon fontos. Sok mindentől függ, hogy a beteg milyen segédeszközt fog kapni, függ a beteg alkatától, a bőr pH-jától, a sztóma típusától, a beteg mozgásigényétől, kézügyességétől, a sztóma méretétől és még számos egyéb tényezőtől. Magyarországon összességében elég jó a segédeszközellátás, de hiányolom az egyrészes konvex eszközöket. Ezeket nem támogatja a NEAK, ezért mindig egyéni méltányossági kérelmet írok az érintett betegeknek. A segédeszközök minőségét a betegekkel való mindennapi kommunikáció egészíti ki. Meg kell mutatnunk a betegnek a segédeszközök használatát, hogy ő is megismerje és elfogadja, hogy hasznos lesz számára az eszköz.
Ma gyakran a betegek előre diagnosztizálják magukat az internet segítségével. Ez mennyi problémát okoz a napi munka során?
Viszonylag sok problémát okoz. Az a probléma az interneten megjelenő cikkekkel és fórumokkal, hogy ezek hiányos tájékoztatások, amik félre tudják vinni a betegeket. Például az online fórumokon egymásnak a betegek nem megalapozott, így nem mindig megfelelő tanácsokat adnak. Kollégáimmal igyekszünk szakmai szempontból segíteni ezekben a helyzetekben, de az a tapasztalatom, hogy gyakran ellenségesek az emberek az online környezetben. Az internetes öndiagnosztizálás állapotából gyakran nehéz kimozdítani a betegeket, van olyan eset, amikor nem is akarják elhinni az orvosnak, hogy nincs daganatuk, miután az internetes források alapján már meggyőzték magukat erről. Ez egy negatív jelenség, és nem nagyon tudjuk az okát sem. Az a tapasztalatom, hogy általában saját tapasztalatuk alapján lehet jobban meggyőzni az érintetteket. Ha már megtapasztalták, hogy az általuk jónak gondolt megoldás nem működik, hajlamosabbak hinni nekünk.
Ezen kívül még milyen kihívásokkal szembesülnek a sztómás betegek ellátása során?
Leginkább a betegek pszichés vezetése okoz nehézségeket, úgy gondolom, hogy egy sztómás betegnek épp ezért pszichológus segítségére is szüksége van. Megfigyelhető, hogy az idősebbek könnyebben elfogadják, ha sztómát kapnak, a fiatalok kevésbé. A legtöbb fiatalnál felmerül, hogy a sztómaképzés után hogyan tudják korábbi életüket, sportigényüket, párkapcsolatukat tovább folytatni. Meg kell győzni őket, hogy sztómával lehet teljes életet élni, a megfelelő segédeszközzel sportolni, úszni is lehet.
A fenti képen látható sztóma varratai a műtétet követő hatodik napon elengedtek, a sztóma mély üregbe került. Meg kellett oldani, hogy a béltartalom ne szennyezze a sztóma körüli sebet, illetve segítse a gyógyulási folyamatot. A sebüregbe Kaltostat cavity került, amely megköti a váladékot, ezáltal segítve a sebalap feltelődését, majd megfelelő méretű condom felhelyezése történt a sztómára melynek végét levágva, belógatva a sztómazsákba a seb feltelődött. Teljes gyógyulást értünk el.
Mikor van Önnek sikerélménye?
Például olyankor, amikor problémás sztómával van dolgunk, mert a műtéti sebek szétnyílnak, a sztóma körül megválik a bőr vagy egyéb sérülések alakulnak ki, és ezeket az eseteket meg tudjuk oldani. Ilyenkor precíznek és kreatívnak kell lennünk, az egyedi helyzeteket új megoldásokkal kell orvosolnunk. Ez mindig sikerélményt okoz.
Milyennek látja ma Magyarországon a sztómával élők helyzetét?
Nagyon nehéz helyzetben vannak, főleg pszichésen, ugyanakkor egy idő után megtanulják jól kezelni a sztómájukat. Minden attól függ, hogy hogyan készítjük fel a betegeket a műtétre, és miként kezeljük őket a beavatkozás után. A műtétet követően három havonként találkozunk. Probléma esetén természetesen hívhatnak betegeink. A kontrollvizsgálatok során nagyon fontos, hogy a bizalom megmaradjon felénk, hiszen így osztják meg velünk a legfontosabb információkat. Úgy gondolom, hogy nekem nagyon jó kapcsolatom van a betegeimmel.
Milyen változások és fejlődések mentek végbe a sztómaterápia területén az elmúlt évtizedekben, és miben lát még további fejlődési lehetőséget?
Az elmúlt húsz évben megjelentek nagyon jó új termékek, de szeretném, ha az egyrészes konvex zsákok is bekerülnének a tb-támogatott termékek közé. Valamint jó lenne, ha az országban lenne egy egységes protokoll a sztómaellátásra, hogy a kezelés mindenhol olyan jól működjön, mint nálunk Dr. Tóth Lajos Barna főorvos úr munkájának köszönhetően, aki elindította a kórházban a sztómagondozót. Évente körülbelül 1000 sztómás beteget gondozunk.
Milyen hatásai voltak a járványhelyzetnek a sztómás betegek ellátásra?
A pandémia alatt engedélyezett volt a betegek állapotának telefonon keresztül történő ellenőrzése. Ekkor csak kirívóan szükséges esetekben hívtuk be személyesen a betegeket, az általános ellenőrzéseket távolról végeztem, probléma esetén fotót kérve a sztómáról és a peristomalis bőrről, telefonon történő konzultációval segítettem a probléma megoldásában. Természetesen ez egy szükséges rossz volt, hiszen a valódi sztómagondozás személyesen zajlik. A járványhelyzet elmúlásával érzékelhető is volt a problémás sztómák számának növekedése. Ezt követően már visszaálltunk a megszokott rendszerbe, minden a járvány előtti rendszeres gondozás szerint zajlik.
Milyen közösségi élet zajlik Nyíregyházán a sztómások körében?
Nálunk nagyon aktív az ILCO-klub, aminek a vezetője, Kovácsné Marika nagyon tevékenyen látja el a feladatát. Rendszeres programokat szervez városi sétától a templomi látogatáson át a külföldi utazásig. Azok a sztómások, akiknek lehetősége van rá, részt is vesznek ezeken a közös programokon. Én személy szerint az ILCO-karácsonyon igyekszek mindig részt venni. Ezek a jól megszervezett közösségi élmények sokat segítenek a friss sztómásoknak is az új élethelyzet feldolgozásában.
Vannak olyan betegek, akik hosszabb idővel a kezelés után is visszajárnak?
Igen, nem is ritkán, vagy ha csak összefutunk a kórházban vagy a városban, mindig örömmel fogadnak, ami nagyon jól esik.
Hogy látja a sztómaterápiás szakma jövőjét?
Több próbálkozás volt már arra, hogy a sztómaterápiát oktassák egy külön OKJ-s képzés keretében, bízunk benne, hogy előbb-utóbb ez a törekvés sikerre jut.
Mivel tölti szabadidejét, amikor nem dolgozik?
Kevés a szabadidőm, ami van, azt a családommal töltöm. Szoktunk járni gyógyfürdőbe, ahol úszásra is van lehetőség. A párommal egyetértünk abban, hogy úgy lehet a legjobban pihenni, ha elmegyünk otthonról, és ténylegesen a pihenésnek szenteljük azt a pár napot.