Ketten együtt több mint 80 éve vannak a pályán – Az ózdi sztómaterápia fontos szereplőivel beszélgettünk

Dr. Bogdán Rajcs Sándor

Osztályvezető Főorvos, Almási Balogh Pál Kórház Ózd, Sebészeti osztály

Hogyan kezdődött a pályafutása, milyen kezdeti motivációk vezérelték az orvosi pályára?

Meglehetősen nagy volt a természettudományok iránti érdeklődésem már gyerekkoromban is. Főleg a biológia témakörei foglalkoztattak annak ellenére, hogy matematika tagozatos osztályba jártam az általános iskolában. Amikor gimnáziumba kerültem, akkor tulajdonképpen minden érdekelt, kíváncsi fiatalember voltam. Ebből a kíváncsiságból adódóan számos tudományág vonzott, ebben a gimnazista időszakban különösen a fizika kötött le. Majd elkezdtem kalandozgatni a tudományterületek között. A biológia szeretete mindvégig megmaradt, volt, hogy madarakkal, volt, hogy bogarakkal foglalkoztam, de a szenvedély sosem tűnt el. A nagy döntést harmadikos gimnazista koromban hoztam meg, mert ez idő tájt kellett eldönteni, hogy milyen irányba szeretnék továbbtanulni. Akkoriban a családunknak volt egy nagyon kedves háziorvos ismerőse (Dr. Bartha Tibor Főorvos) és azt gondolom, hogy a vele folytatott beszélgetéseimnek nagy szerepe volt abban, hogy végül az orvosi egyetem mellett döntöttem. Így került sor arra, hogy egy év mentőszolgálati segédápolói munkát követően megkezdhettem orvosi tanulmányaimat a Debreceni Orvostudományi Egyetemen.

Minek köszönhető, hogy a sebészet területét választotta az orvosi szakterületek közül?   

Az egyetem alatt is különböző szakterületek érdekeltek, mígnem eljött a klinikumok ideje, amikor már nem csak az elméleti anyagokat tanultuk. Harmad év után a Műtéttani Intézetben diákkörösként is dolgozhattam. Itt két és fél éven át hasznos munkát végeztem, gyakoroltam, a kísérleti műtőben operáltunk is, és hallgatótársaimmal közösen tudományos diákköri munkát is végezhettünk. Ez a gyakorlati munka erőteljesen irányított abban, hogy sebészeti szakterületet válasszam. Ezen belül az általános sebészet mellett döntöttem. Megváltozott a világ, manapság 10 szabad állásra van egy-egy jelentkező, akkoriban ez fordítva volt, 10 jelentkező volt egy állásra.

Mivel nyíregyházi voltam, és lehetőség adódott a nyíregyházi Jósa András Megyei Kórházban, így ott kezdtem el dolgozni a II.számú Sebészeti Osztályon 1981. október 1-jén.

Könnyen el tudta dönteni, hogy a sebészet érdekli a legjobban, vagy voltak más területek is, amelyek versenyben voltak?

Azt tudom mondani, hogy nagyon kötődtem az általános sebészethez. Ha nem sikerült volna, lehet, hogy más operatív szakterülethez is lett volna kedvem, de elsősorban általános sebész akartam lenni, és fontos volt, hogy Nyíregyházán, szülővárosomban tudjak elhelyezkedni. Ebből a szempontból a szerencse is mellém pártolt. A nyíregyházi megyei kórház mindkét sebészeti osztálya nagy forgalmú volt, nagy felvevő körzettel, így az itt végzett munka számos kibontakozási és tanulási lehetőséget biztosított számomra. Szerencsém volt abban is, hogy a saját ambícióim mellett a családom is támogatott. Amikor 1985-ben szakvizsgáztam, a specializáció volt a következő lépés. Nagyon érdekelt a daganatos betegek sebészeti ellátása, motivált az ilyen páciensek gyógyítása. Sokat tanultam, továbbképzésekre jártam, országos Intézetekben voltam tanulmányi úton hosszabb-rövidebb ideig, tapasztalt szaktekintélyektől tanultam. Majd tudással, tapasztalattal felvértezve tudományos üléseken, konferenciákon számolhattam be az onkosebészet területén elért eredményeimről. A számos hazai és külföldi konferenciák segítettek szakmai kapcsolatok, barátságok építésében. Fiatalabb kollégáimat is mindig bíztattam szakmai ambícióik megélésére.

Mikor és hogy alakult úgy, hogy itt az ózdi kórházban kezdett dolgozni?

A szakvizsgámat követően továbbra is Nyíregyházán dolgoztam, ahol a szakorvossá válásnak köszönhetően megnyílt egy új világ. Nem sokkal ezután következett be a rendszerváltozás, amelytől ugyan széleskörben megbolydult a világ, a napi egészségügyben kevésbé éreztünk változásokat. Ami viszont biztos, hogy én is eljuthattam olyan helyekre tapasztalatot gyűjteni, amelyekről korábban álmodni sem mertem. Így az új lehetőségek megismerése után ezeket Nyíregyházán is ki akartam bontakoztatni, ez lett úgymond az előmenetelem mottója. Az újonnan megismert tudásanyaggal bővítettem ki a meglévő ismereteimet, így terjedt ki az érdeklődésem egy szélesebb körű daganatsebészetre. Ez így működött meglehetősen sokáig. A felső tápcsatorna és a hasnyálmirigy sebészeten kívül egyre jobban elmélyültem a vastagbél- és végbéldaganatok kezelésében is. A colorectalis daganatok kezelése sajnos mind a mai napig jelentős részben vendégnyílás képzésével történnek. Ezen terület iránti érdeklődésem vezetett felkérés alapján a nyíregyházi ILCO-klubba ami már akkor is jól működött, és jelenleg is példás munkát végeznek. A korábbi klubvezető sebész főorvos (Dr. Kopcsa István) nyugdíjba vonulása után lettem a klub orvosvezetője. Az ILCO-klub jelenlegi vezetője Dr. Kovács Istvánné (Marika) példás munkát végez, kimagasló szervezési képességgel. A kórházunkban 2005-ben összevonták a sebészeti osztályokat és akkor kértek fel az új osztály vezetésére. Közel egy évtizedig vezettem a nagy sebészeti osztályt. Ez idő alatt is szoros együttműködésben dolgoztam a sztómagondozó szakápolókkal. Különösen gyümölcsöző munka volt Gál Zoltánné (Magdival). Harmonikus volt munkák a sztómások ellátásában és az ILCO-klubon belül is.  Az élet viszont nem mindig úgy alakul, ahogy várnánk, így végül 2016. április 1-jével kerültem Ózdra felkérésre. Ez az osztály jóval kisebb a nyíregyházinál, így bizonyos magasabb progresszivitású ellátást igénylő betegeket továbbküldünk a miskolci Megyei Kórház Sebészetére. A vastag és végbéldaganatos betegek elltására természetesen Ózdon is minden lehetőség adott. Így itt is nagyszámban történik sztómaképzés is. A sztómások ellátásához kezdettől nagy segítséget nyújtott Soós Zoltánné (Hajni) Főnővér aki egyben a sztómások ellátását végezte. Mind a korábbi munkahelyemen, mind jelenleg itt Ózdon harmonikus munkakapcsolat volt a sztómaszereléket forgalmazó cégek képviselői és a sztómát ellátó szakápolók és a sebészek között.

Mindezek mellett milyen mérföldköveket emelne ki pályája elmúlt évtizedeiből?

Az első lépés a már említett egyetemi diákmunka volt a Műtéttani Intézetben, ahol pályamunkák során keverék kutyákat operáltunk. Ma erre a célra külön kitenyésztett sertéseken és kutyákon végzik a beavatkozásokat. A következő lépés volt, amikor felvettek egy olyan nagy sebészeti osztályra, ahol kiváló szakemberek mellett tanulhattam a sebészet fortélyait. Itt lehetőségem nyílt tapasztalatot szerezni a későbbi kibontakozáshoz. A szakvizsgámat követően 4 évvel 1989, a rendszerváltozás mindnyájunk számára új lehetőségeket teremtett, kinyílt a világ, új módszerek jelentek meg, és honosodtak meg hazánkban is. Lehetőségem nyílt „nyugati" országokba elutaznom konferenciákra, tanulmányi útra, mesterkurzusra. Kiszélesítettem a saját szakmai spektrumomat. Nem csak én fejlődhettem az elkövetkező évtizedekben, de lehetőséget biztosítottam, teret engedtem a fiatal kollegáknak sebészi pályájuk kibontakoztatásában.

Ezek örömteli sebészi évek voltak. Az utolsó nagy váltás 60 évesen következett be, amikor Ózdra jöttem a Sebészeti Osztályt vezetni. Ami sebészeti tapasztalat lehetett, átadtam az itteni kollegáknak is. Elégedetten töltöttem el az elmúlt közel egy évtizedet.

Lassan pedig elérkezik az összegzés ideje, hiszen hamarosan életem hetedik évtizedét kezdem, és reálisan kell néznem önmagamat is, hogy tudjam, meddig végezhetem még az aktív sebészi munkát.

Hogy látja a sebészet területén az utánpótlást? Megfelelő számban rendelkezésre állnak a fiatal sebészek?

Nagy általánosságban nagy sebészeti intézetekben, olyan nagyvárosi kórházakban, ahol megvan a kellő háttér, ott szerintem elegendő létszám áll rendelkezésre, és ezeken a helyeken pozitív a jövőkép. Ha egy intézetnek jó neve van és kellő háttere, és már működik egy bevált jó csapat, oda nagyobb számban jelentkeznek. A kedvezőtlen környezetben, kevesebb támogatással működő osztályokon viszont már más a helyzet. A jelenlegi fiatal szakemberek lényegesen megváltozott környezetben, más feltételek között képződtek, mint mi annak idején. El kell fogadnunk, hogy a világ megváltozott, már másképp működnek a dolgok, ehhez kell alkalmazkodnunk. Ha ma a fiatalok úgy érzik, hogy beszűkül körülöttük a tér, akkor továbbállnak, akár külföldre is. Nagyon fontos továbbá, hogy azok a tapasztalt sebészek, aki mellett dolgoznak a fiatalok, legyenek önzetlenek, segítőkészek, támogassák a pályára belépő új orvosokat. A fiatalok is arra vágynak, hogy minél előbb gyakorlati munkát végezhessenek, és ha úgy látják, hogy a lehetőségek nem érkeznek el, más helyen kezdik keresni ezeket. Persze vannak azok a kisebb intézmények is, ahol gyakorlatilag nincsenek „középkorú" szakorvosok, és kevés az új jelentkező, itt a legnehezebb az utánpótlás biztosítása. Ha nincs megfelelő környezet, még a jó mentorok jelenléte sem mindig elég csábító a kezdő sebészek számára. Tehát én a kis kórházakban látok nagy problémát. Még ha érkeznek is majd fiatalok, nagy a szakadék a generációk között, az idősebb orvosok már nem fognak addig dolgozni, bizonytalan az új generációk kiképzése. Felmerül annak lehetősége, hogy a nagy Intézetekben kiképzett szakorvosok több év gyakorlattal kerüljenek a kisebb területi kórházakba és akkor már önállóan végezhetik különösebb felügyelet nélkül munkájukat. Mindezzel kapcsolatban eléggé pesszimista vagyok, de reménykedek, és kívánom a következő generációknak, hogy sikeresen küzdjenek meg az akadályokkal annak ellenére is, hogy a sebészet a magas terhelés miatt nem lett igazán „divatos” szakterület.

A sztómaterápia kapcsán mit emelne ki legfontosabb tudnivalóként?

Nagyon fontos, hogy a sztómaképzés a betegek jobb életminőségének megteremtéséhez is elengedhetetlen. Egy jó sztóma összességében jobb életet is jelent. Emellett egy jó sztómaápoló is pótolhatatlan hozzáadott értéket tud biztosítani. A sztóma kialakítása, az operatív beavatkozás az első lépés, ezt követi a posztoperatív ellátás és a sztómagondozás. Fontos, hogy a betegek is tudják, attól még, hogy sztómát viselnek, tudnak teljes életet élni. Nagyon fontos a betegekkel való személyes kapcsolat, az utógondozás során nemcsak az eszközöket, az eszközhasználatot, hanem a beteg pszichés állapotát is monitoroznunk kell. A betegek jó sztómával, jó ellátással és megfelelő lélektani állapottal teljes értékű életet élhetnek minden téren.

Hogy látja a sztómával élők helyzetét manapság, és milyen változások voltak ezen a téren az elmúlt évtizedekben?

A sztómaképzés egy szükséges beavatkozás sok beteg életében. Miután eldöntöttük, hogy sztómát képzünk, a részleteket számos tényező befolyásolja. Talán a legfontosabb a beteg testalkata, és csak ezután következik maga az alapbetegség.  Nem mindegy, hogy egy túlsúlyos betegnél egy vaskos, zsírosfalú vastagbéllel képzünk sztómát vagy egy ideális alkatú betegnél. Maga a sztómaképzés folyamata rendkívül fontos. Műtét előtt a sztóma helyének pontos megtervezése a sztóma szakápoló bevonásával elengedhetetlen. A jó sztóma képzéséhez kellő sebészeti szakértelemre, gyakorlatra van szükség.

Mostanában, amikor a szociális körülmények sok helyen sajnálatos módon leromlottak, gyakran már olyan előrehaladott állapotú betegekkel találkozunk, akiknél már nincs gyökeres műtétre lehetőség, csak a sztómaképzés. Jól megfigyelhető, hogy minél alacsonyabb a társadalmi körülmények színvonala egy adott régióban, annál nagyobb számban találkozunk már nagyon előrehaladott állapotú kórképekkel minden területen. Itt az észak-borsodi régióban is sajnos ez a helyzet. Emellett azt is fontos megemlíteni, hogy habár bizonyos betegeknél idővel lehetőség nyílik a sztóma bezárására, a betegek nagy része, akár a fele is vagy nem kéri a sztómazárást, vagy nem alkalmas rá. A sztómazárás maga is rejt kockázatot. A beteg biztonsága mindig az első.

Nem vagyok a nagy kockázattal járó sztómazárás pártján. A súlyos alapbetegség mellett betegek jelentős része súlyos kísérő és társbetegségekben szenved a legyengült általános állapot mellett. Így a kuratív lehetőségek korlátozottak.

Mit gondol a jelenleg rendelkezésre álló sztómaterápiás segédeszközökről, hogy látja ezeknek a fejlődését az évtizedek alatt, és milyen egyéb esetleges fejlesztendő területeket tud megnevezni?

Jól emlékszem, hogy a rendszerváltást megelőzően milyen szűkös lehetőségekkel, igen egyszerű sztómaszerelékekkel dolgoztak a kollégák, köztük mi is. A nyitás után megismerhettük, milyen más lehetőségek állhatnak rendelkezésre. Akkoriban az „egyes" országokban szinte „kőkorszaki" módon látták el a sztómákat, sztómaszerelékkel, amelyek nemcsak egészségügyi szempontból voltak alacsony színvonalúak, hanem a betegek emberi méltóságát is sértették. Magyarországon ennél előrébb jártunk, de még „gyerekcipőben". Bőven volt, és van hová fejlődni. Összességében a betegek számára az a legfontosabb, hogy mindennapi életükben ne látsszon rajtuk, hogy sztómát viselnek, hiszen közösségekbe járnak, sportolnak, dolgoznak és egyéb tevékenységet végeznek. Sokan sajnos szégyellik, hogy sztómát viselnek, pedig nem kellene. Sajnos az ILCO-klubokba is a betegek egy jelentős része szégyenérzet miatt nem megy el. Összességében azt látjuk, hogy egyre jobb sztómaszerelékek vannak, persze az egy másik kérdés, hogy Magyarországon az egészségbiztosítás mit támogat, és mit nem. Az biztos, hogy ezen a téren lehetne előrébb haladni, bár ennek a pontos körülményeit én nem ismerem. De összességében elmondható, hogy Magyarországon a sztómával élő betegek több cég termékei közül is választhatnak, sztómaápolójuk segítségével pedig akár több típus kipróbálására is lehetőségük nyílik, így magabiztosabban tudnak dönteni. Sokan úgy gondolják, hogy a sztóma megoldja a problémát. Ezt úgy módosítanám, hogy az alapproblémát oldja meg, de a sztómaképzés után még sok munka van hátra, a beteg életvitele nagyon fontos. Például sok érintett a sztómaképzés után rendkívül meghízik, ami miatt megkezdődnek a szövődmények, még nehezebbé téve a helyzetünket. Gyakran hiába hívjuk fel a megelőzhető teendőkre a betegek figyelmét, sajnos így is adódnak problémák.

Hogy látja a sebészet jelenét és jövőjét?

Habár a laparoszkópos technika mára elterjedt, és elkezdődtek a robotsebészeti beavatkozások, a műtétek jelentős részét, közel 40%-át még nyitott technikával végzik, nagyobb intézetekben is.

Ez elmaradottabb régiókban súlyosabb betegpopulációjú területeken még jóval nagyobb arányú is lehet. Hogy mit hoz a jövő, azt ugyan nem tudjuk, de az emberi kíváncsiság mindig előrevisz minket. Amikor 50 évvel ezelőtt beléptem az egészségügy kapuján, engem is ez hajtott. Amikor annak idején nagyapámmal beszélgettem, ő az I. világháborús tapasztalatairól számolt be nekem, és elmesélte, hogy 1914 karácsonya után miként operálták meg Németországban egymás után több alkalommal. Emelem a kalapomat az akkori orvosok előtt. A sebész számára az általános sebészet sok-sok fáradtsággal, nehézséggel, de annál több sikerrel, örömmel jár. Azok a kollégák, akik ugyanezen az úton járnak, megérdemlik a tiszteletet. Tudom, hogy nem jár mindenért köszönet és hála, de a kölcsönös tisztelet mindenkit megillet. Így érezhetjük visszatekintve, hogy nem hiába teltek el az évtizedek.

Személyesen mennyire szoros a kapcsolata a betegekkel, például a visszajáró utógondozottakkal?

Mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy minden érintett beteggel kellő gyakorisággal tudjunk találkozni a sztómaképzést követően. Az első két-három évben háromhavonta visszahívtam a betegeket, de jeleztem nekik, hogy panasz esetén jöhetnek gyakrabban is. De ha nincs panaszuk, akkor is mindenképpen jöjjenek el. Ha minden rendben volt, ritkítottam a találkozásokat, féléves rendszerességűre, majd öt éven túl évi egyre csökkentettem. Eközben koordináltam az ellenőrző vizsgálatokat, megnéztem, milyen kezeléseket kapott az adott páciens, mikor volt kemoterápiája, CT-vizsgálata, colonoscopia és laborvizsgálatok. Sok colorectalis daganatos beteget operáltam. Jó volt a munkakapcsolat a szakasszisztenciával és a sztómagondozóval, így igencsak hatékonyan tudtuk az utánkövetést elvégezni. A sztómagondozás a szakápolói munkának önálló entitása lett. Tervszerűen, programozottan végzik az ellenőrzéseket, gondozzák a sztómaviselőket és konzultálnak a sztómát készítő sebésszel.

Mi az Ön szakmai hitvallása, milyen elvrendszer szerint végzi a munkáját?

Egy konzervatív családban nőttem fel, természetesen konzervatív értékek mentén.

 A neveltetésemből adódóan a hagyományokhoz kötődök, amiből természetesen adódik a kollegiális és betegtisztelet, a beteg felé tanúsított empátia. Azt gondolom, hogy az orvoslás egyik legfontosabb része, hogy mély empátiával érezzünk a beteg iránt, megértsük az ő problémáit, nehézségeit. Ha bejön egy beteg, nem azt kell kérdeznem, hogy hol fáj, hanem inkább megkérdezem, hogy mondja el, milyen problémák foglalkoztatják. Ez a módszer segít a beteg megnyílásában, érzi, hogy az orvos nyitott a problémáira. Nem azt éreztetem vele, hogy sietek, mert vár a következő beteg, hanem óvatos vezetéssel irányítom a helyzetet. A kivizsgálás alatti többszöri találkozás, a műtét előtti pontos tájékoztatás, majd a műtét utáni gondozás együttesen vezetnek ahhoz, amit én korrekt szakmaiságnak tartok. A beteg gyógyítása érdekében szükség szerint konzultálok más szakterület specialistáival.

Vannak olyan díjai, elismerései, amelyekre kiemelten büszke?

Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy az az egyik legmegtisztelőbb dolog, ha lehetek a szakma „napszámosa". Mindig rendkívül érdekelt számos orvoslással kapcsolatos könyv. Olvastam számos érdekes orvostörténeti könyvet, regényeket, mind az európai, mind az ázsiai orvoslás történetéből. Nagyon érdekesnek találtam a gyógyítás más nézőpontjait megismerni, amely segített a gyógyító munkában. Egy hosszú pálya végéhez közeledve elmondhatom, hogy elégedett és boldog vagyok. Amit terveztem kezdő sebészként, annál a sorstól és a Mindenhatótól még többet is kaptam. És ez a legfontosabb elismerés.

Emellett azért még megemlíteném a sajnos már nem aktív Magyar Kolorektális Társaságot, amely számos nemzetközileg is neves sebésznek adta át a Herczel Manó-díjat, kiemelkedő munkásságáért. Egyszer csak - számomra is váratlanul - az én vastag- és végbélsebészetben végzett több évtizedes munkámat ismerték el ezzel a kitüntetéssel. Persze, ha erre nem került volna sor, akkor is igen elégedett lennék, hiszen az a gyógyítási lehetőség, amit a sors felkínált nekem, az igencsak nagy volt. Ennél sokkal kevesebbel is elégedettnek kéne lennem, így most csak hálás lehetek. És mindenkinek, akitől valaha lehetőséget kaptam, köszönettel tartozom. Hálás vagyok azért, hogy számos, a szakmánkban magas szinteket képviselő embert nevezhetek barátomnak. Nekem ez tökéletesen elegendő.

Amikor nem dolgozik, mivel szereti a szabadidejét tölteni?

Amikor szabadidőm van – nem sok, de valamennyi -, akkor a természetben eltöltött órákkal pihenem ki a fáradalmakat. Mióta megkorosodtam gyakrabban járok sétálni, úszni. Korábban szerettem a vadászatot és a koronglövészetet is. Üresnek tűnő órákban szívesen olvasok nagy érdeklődéssel történelmi témájú könyveket. Mégis szabadidőmet leginkább három felnőtt gyerekemmel és családjukkal, az unokákkal igyekszem eltölteni. A sebészeti úton nem könnyű családapának lenni, most viszont nagyon jó nagyapának lenni. Nekem is nagyon jó nagyszüleim voltak, szép emlékeket őrzök róluk, és bízom benne, hogy az én unokáim is így fognak rám visszagondolni. 

Soós Zoltánné

Osztályvezető Főnővér, Almási Balogh Pál Kórház Ózd, Sebészeti osztály

Hogyan kezdődött a pályafutása, mik voltak a fő motivációi a pályaválasztásban?

A kezdetekhez egészen a gyerekkoromig kell visszatekintenem. Négyen vagyunk testvérek, van két ikerhúgom, és mivel én közel tíz évvel idősebb vagyok, az ő nevelésükön keresztül kezdődött az egészségügy felé való orientálódásom. Később a középiskola első évének az elvégzését követően minden nyáron két és fél hónapot kórházban dolgoztam, tehát igazából 14 évesen kezdtem ápolói feladatokkal foglalkozni. Akkor még olyan mennyiségű és minőségű orvoskolléga dolgozott az egészségügyben, akik jelentősen tudtak ebben segíteni, meg tudták mutatni a szakmai trükköket. Én már akkor tizenévesen úgy indultam, hogy óvónőképzőbe jelentkeztem, de csak azért, hogy ezáltal a legjobb egészségügyi iskolába tudjak Kazincbarcikára kerülni.

Melyek voltak pályafutása legfontosabb állomásai, amelyekre most mérföldkőként tekint vissza?

A létra összes fokát végigjártam. A mai eszemmel már úgy látom, hogy lehettek volna kihagyható lépések, de összességében értékesnek gondolom, hogy semmilyen lépést nem hagytam ki. Általános ápolóként végeztem a szakközépiskolában, utána elkezdtem dolgozni, először felnőtt szakápolóként végeztem, majd OKJ-s ápoló lettem, 2005-ben a főiskolán diplomás ápoló végzettséget szereztem. A közelmúltban, 2023-ban egészségügyi tanár, 2024-ben pedig egészségügyi mentálhigiénés szakemberi végzettséget szereztem az egyetemen. Vannak további terveim is, mert szerintem ezt a szakmát csak folyamatos önképzéssel lehet végezni, törekedve arra, hogy mindig a legtöbbet nyújtsuk. Magam is oktatok szakiskolás hallgatókat, így az egészségügyi tanári képzésre például azért iratkoztam be, mert kíváncsi voltam, hogy a sebészeti és a sztómaoktatói tevékenységemet jól végzem-e. Szükségem volt a módszereimre vonatkozó megerősítésre, amelyeket meg is kaptam. Jelenleg gondolkodom a coaching technikák elsajátításán, és sok minden máson is.

A kezdetek óta Ózdon dolgozik?

Igen, harminckét éve az Ózdi Kórház Sebészeti osztályán dolgozom.

Több mint három évtized pályafutás alatt milyen értékrendje, elvrendszere alakult ki, amelyek szerint napi munkáját végzi?

A legfőbb cél, hogy a beteg elégedetten menjen haza. Ezt a pozitív odafordulással lehet elérni, azzal, hogy odafigyelünk a betegekre, megismerjük családtagjaikat és környezetüket is, hogy komplex segítséget nyújthassunk. A műtét után az a legfontosabb, hogy a beteg fájdalommentesen, megfelelő körülmények között gyógyulhasson, és minden problémáját megoszthassa velünk. A következő cél pedig a kollégák elégedettsége, hogy a csapat együtt legyen, egy célért dolgozzon, egy irányba haladjon. Kiemelten fontos a képzés, hogy mindenki képzett legyen, és maximálisan odategye magát. Én igyekszem ehhez mindent biztosítani a munkatársaimnak, ösztönzöm őket arra, hogy tanuljanak és keressék az új lehetőségeket. Szerintem ez a legfontosabb a betegellátás zökkenőmentességében.

Mit jelent Önnek a siker, mikor van sikerélménye?

A kitűzött célunk elérése jelenti számunkra a sikerélményt. Vagy ha a kitűzött célt nem tudtuk elérni, akkor újratervezünk, és egy másik, elérhető célt fogalmazunk meg, egyeztetve a kollégákkal és a betegekkel. A közös, egységes cél a fontos. Az a lényeg, hogy amikor én itt bezárom az ajtót, elégedetten menjek haza, tudva, hogy amit lehetett, azt megtettem. Tehát az is siker, ha a kezdetben lefektetett célt újra kell tervezni, de ezt eredményesen megtesszük, és elérjük az újratervezett célt.

Hogyan került szorosabb kapcsolatba a sztómaterápia területével?

Idővel, fokozatosan alakult így. Amikor elkezdtem itt Ózdon dolgozni, a mentor ápolóm is foglalkozott sztóma ellátással, én pedig őt követtem, tőle tanultam, így ezt a területet is elkezdtem megismerni. Amikor ő elment nyugdíjba, az akkori főnővérem vette át a sztóma ellátást, és ekkor már én is jobban bekapcsolódtam a terápiába. Amikor ő is elment nyugdíjba, én lettem a kórházunk sztómaterápiájának fő ápolófelelőse.

Milyen a kapcsolata a sztómás betegekkel?

Frissen operált betegek esetén nagyon fontosnak tartom a beteg motivációjának és megküzdési stratégiáinak felmérését. Hogyan küzd meg a problémákkal, kikre tud támaszkodni? Ezeket felmérve be tudom vonni a családtagokat, és az ő szempontjaikat is felmérni. Mindez az információ szükséges ahhoz, hogy tudjam, mennyire lesz nehéz dolga az érintett betegnek az új helyzethez való alkalmazkodással. Mindenki más, van, akinek friss sztómásként az eszközhasználattal, másnak a társadalmi megítéléssel vagy a szociális helyzetével kapcsolatban adódnak problémák. A régebben operált betegeimmel szinte napi kapcsolatban vagyunk, bármikor hívhatnak, még éjszaka és ünnepnapon is elérhető vagyok. Persze előfordul, hogy ez tud teher lenni, de igyekszem mindig ott lenni, amikor szükség van rám, arra is volt példa, hogy házhoz mentem a beteg hívására. A betegek utógondozása hivatalosan öt évig tart, de nekem szinte mindannyiukkal a mai napig személyes kapcsolatom van. A szociális otthonban élő betegek esetén pedig az ottani személyzettel tartom a kapcsolatot.

Összességében milyennek látja Magyarországon a sztómával élők helyzetét, és az évek alatt ez hogyan változott?

Az elérhető eszközök minősége hatalmasat fejlődött, és fejlődik folyamatosan. Nyilván nem mindegy, hogy milyen eszközellátottsággal dolgozunk. Ugyanakkor a betegek lélektani állapota romlott véleményem szerint, fokozódott a társadalmi megítéléstől való félelmük, a megbélyegzettségérzésük. Az általam ellátott betegek között gyakran tapasztalom, hogy azt érzik, csak ők érintettek ebben a problémában, és nem tudnak kivel beszélni a sztómájukról, vagy ha tudnak is, nem szeretnének megnyílni. Hátrányos helyzetű pácienseknél még rosszabb a helyzet, mert ezekben a közegekben olyan társadalmi elvárások vannak, amelyek megnehezítik a sztómával való együttélés nyílt kommunikációját a betegek közvetlen környezetében. Sok esetben a közvetlen családtagok nem is tudnak a beteg sztómájáról.

A titkolózás és megbélyegzettség-tudat fokozódásában talán a médiának is van felelőssége. Hasonló a helyzet ahhoz, amikor egy időben például a vékony testalkat volt túlreprezentálva a médiában, és az, aki kicsit teltebb volt, rosszul érezte magát. A sztómával élő emberekkel épp ellenkezőleg, nagyon keveset foglalkoznak a médiában, ezért az érintettek magányosnak érzik magukat. Van, aki egyenesen büntetésként fogja fel azt, hogy sztómával kell élnie. A sztómával élő ismert emberek, kulturális alakok is nagyobb arányban lehetnének jelen a reflektorfényben, ez is segíthetné a sztómások lélektani állapotát. Nálunk ugyan nincs ILCO-klub, de van egy Egészségfejlesztési Irodánk, amin keresztül tudunk csoportokat indítani, jelenleg ennek a fejlesztésén dolgozom. Volt már néhány alkalom, és célom, hogy ezeken a jövőben minél több beteg részt vegyen. A foglalkozásokon egyelőre nem szoktak túl nagy számban jelen lenni a páciensek, de ez részben az állapotuknak, koruknak is betudható. Viszont azt látom, hogy alkalmanként mindig nő a részvételi arány. A csoportos foglalkozás fontos abban, hogy a betegek megtalálják a sorstársaikat, és tudják, kihez lehet fordulni, ne pedig csak az interneten található, sokszor téves információkból tájékozódjanak.

Az internet kapcsán: mekkora problémát jelent az, hogy esetenként a betegek az internetről tájékozódnak betegeségeikről?

Előfordul sajnos, hogy a betegek kapnak olyan ötleteket, tanácsokat az interneten keresztül, amelyek időnként egészen hajmeresztőek. Van rá példa, hogy olyan megoldási módokat is kipróbálnak, amiket előtte nem egyeztetnek a sztómaápolókkal, és már csak a következményekkel jelentkeznek. Például előfordulnak bőrproblémák nem megfelelő, interneten talált kenőcsök használatától. Nehéz meggyőzni az embereket, amikor már más forrásból tájékozódtak, és kialakították ez alapján a véleményüket. Ilyenkor igyekszünk esetismertetéssel, más betegekkel való kommunikációval meggyőzni őket, mert nem feltétlen az a legcélravezetőbb, ha én személy szerint elmondom, hogy amit gondol, az nem úgy van. Fel kell tárni a fals információk elfogadásának az okát is, például ez lehet az, hogy a beteg másik eszközt szeretne kipróbálni. Nem arra kell a hangsúlyt fektetni, hogy a beteg mit nem csinál jól, a tiltás nem vezet célra. Inkább a jobb megoldás előnyeit kell előtérbe helyezni.

A sztómás segédeszközök fejlődése az évek alatt hogyan nézett ki pontosabban?

A legfontosabb a megfelelő tapadás és konvexitás. Régen, nagyszüleim idejében még a nejlonzacskós, haskötős megoldásokkal látták el az érintett betegeket. Ma már elérhetők az egy- és kétrészes zsákok. Én az egyrészest preferálom higiéniai szempontból, mert ezeknél jobban lehet látni a bőr állapotát. Az idősebbeket, akik a kétrészes zsákkal kezdték a sztómájuk ellátását, már nagyon nehéz az egyrészesre átállítani, mert megszokták a korábbi típust. A ragasztóválasztás is fontos, hogy a tapadófelületet növeljük. Ennek a tapadófelületnek a további növelése lehet még jövőbeli fejlődési irány. Ez azért is fontos, mert egyre több az akut műtét, így nő a nagyobb méretű sztómák száma is. Az se mindegy, hogy egy harminc vagy egy száz kilós betegre kell feltennünk ugyanazt a zsákot, így lehetne még nagyobb alappal rendelkező zsákokat is bevezetni. Én, ahol csak tudom, jelzem ezeket az igényeket a forgalmazó cégek képviselőinek, igyekszem fenntartani a folyamatos kommunikációt velük.

Említette, hogy inkább idős betegek járnak a csoportos foglalkozásra. Milyen arányban találkozik fiatal sztómás betegekkel? Nőtt vagy csökkent az arányuk az évek során? Kortól és nemtől függően van különbség abban, hogy mennyire fogadják jól a betegek a sztóma hírét?

Vannak fiatalabb betegeim, huszonévesek is. Sajnos egyre több daganatos megbetegedés van, és nő az ebben érintett fiatalok száma is. Életkortól függetlenül senki nem fogadja igazán jól, ha megtudja, hogy sztómája lesz. Minden korosztályban más okozza az elfogadás nehézségét. A mi feladatunk elérni, hogy elfogadják az új helyzetet, kortól, nemtől függetlenül. Igyekszem rávilágítani, hogy ezután is van élet, ráirányítom a figyelmüket a családtagokra, unokákra, és mindarra a boldogságra, ami a jövőben még vár rájuk. Minden ugyanúgy megy tovább, csak meg kell tanulni a sztóma gondozását, és lehet folytatni az életet az eszközökkel együtt. Utazhatnak, fürödhetnek, repülhetnek, ma már mindent lehet tovább csinálni sztómával is.

Komoly oktatási munkát végez, és könyvet is írt. Erről megosztana néhány részletet?

A könyvem az egyetemi egészségügyi tanári portfólióm része, természetesen sztóma esetbemutatást is tartalmaz. Az egészségügyi tanár szakon végzősként elkészült portfólióm kapcsán kaptam felkérést egy könyvkiadótól, hogy szeretnék megjelentetni ezt a munkát könyv formájában is, mert szerintük olyan információkat tartalmaz, ami mások számára is érdekes és tanulságos lehet. A kötet 2023-ban jelent meg. Tulajdonképpen tehát az egyetemen készült tankönyvről van szó, amelyben kiemelt téma, hogy miként lehet motiválni a tanulókat, a betegeket és az egészségügyi személyzetet, miként kell kezelni a sztómás eszközöket, melyek a hitelességünk szempontjából legfontosabb verbális és nonverbális technikák stb. A hitelesség kiemelten fontos, hiszen ahhoz, hogy a beteg higgyen nekem, nekem is el kell hinnem maradéktalanul mindent, amit mondok neki. Emellett nekem is képesnek kell lennem arra, hogy meghallgassam a másik oldalt, és szükség esetén változtassak azon, amin változtatni kell. Összességében erről szól a könyvem.

Tapasztalatai alapján hogyan látja összességében az egészségügy helyzetét? Mik a legfőbb kihívások, akár napi szinten?

Sajnos sok probléma van. Például az, hogy hiába van képzés, nincs megfelelő utánpótlás, kevés a motiváció, nehéz motiválni a kezdő ápolókat. Ennek az is az oka, hogy nincs meg az ápolószakmának a megfelelő presztízse. A nálunk dolgozó ápolók nagy része az ötvenes korosztályba tartozik. Egyszerre fogunk nyugdíjba menni, és nem lesz megfelelő utánpótlás, amiből komoly problémák fognak adódni. Az orvosok közül pedig sokan külföldön dolgoznak. Nincs meg az egészségügynek a szükséges megtartó ereje. Vissza kéne nyerni az egészségügyben oly fontos presztízst és tiszteletet, újra el kéne kezdeni elismerni az értékes szakemberek munkáját. Ez annak idején, harminc évvel ezelőtt még megvolt. Fontos lenne, hogy mind az egészségügyi rendszer, mind az egész társadalom minden szintjén meglegyen a kellő tisztelet, tanuljuk meg újra megköszönni, elismerni egymás munkáját. Azért, hogy ezt újra elérjük, a társadalom minden területén növelnünk kell az oktatás színvonalát, a vezetőket is meg kell tanítani a helyes vezetési technikákra, az egyetemi képzésekben pedig növelni kell a csapatmunka megbecsültségét. Jobban kéne tanítani a kommunikációt, a pszichológiát, a stresszkezelést, hogy ne egymáson töltsük ki a feszültségeket. Sajnos azt tapasztalom, hogy önös érdekek vezérelnek sok embert, csökken a segítőkészség és a kommunikáció, falakat húzunk magunk köré. Nem csak az egészségügyben, a mindennapi életben is. Meg kell tanulnunk segítséget nyújtani, de segítséget kérni is.

Amikor rendelkezésre áll a megfelelő mennyiségű szabadidő, mivel szeret foglalkozni?

Mindenki másra vágyik, meg kell találnunk a megfelelő elfoglaltságot. Én hosszú időn át rendszeresen szerveztem a saját lakásomba csapatépítő tréningeket, ahová ráadásul családostul hívtam meg a munkatársakat. Én főztem, én szerveztem az egészet. De látszik a társadalom egészén, hogy az ilyen jellegű programokra is csökken az igény. Nálunk igény még talán lenne, de kicsi a munkatársi létszám és nagy a leterheltség, ezért a pihenőnapokon kevésbé választják a kollégák az aktív kikapcsolódást. De azért persze jó kis csapatunk van, ha tudunk, összejövünk így is. Saját szabadidőmben igyekszem sok mindennel foglalkozni. A kertészkedés az a tevékenység, amikor teljesen egyedül tudok lenni a gondolataimmal. Az állatok is sok pozitív feltöltődést tudnak adni, jó rekreációs tevékenység lehet a kutyasétáltatás, kutyaiskola, a háziállatokkal való foglalkozás. Igyekszem a gyerekeimmel is időt tölteni, bár keveset vannak otthon. Egy jó beszélgetés oldja a feszültségeket, jó ha az ember a párjával mindent meg tud beszélni. Ha filmnézésről van szó, akkor inkább a kevesebb bevonódást igénylő filmeket választom, amikben csak el lehet merülni, nem kell túl sokat gondolkodni rajtuk.