A betegellátásnak minden területe számos kihívást és váratlan helyzetek lehetőségét hordozza magában. Az orvosoknak és ápolóknak a felkészültség, a szakértelem és a tapasztalatból fakadó tudás a legfőbb eszközük. Mindemellett persze sokat számítanak az értékes mentorfigurák és a jól megfogalmazott hitvallás. A gyulai Békés Megyei Központi Kórház, Pándy Kálmán Tagkórházban mindennek birtokában vannak a sztómaterápiában dolgozó szakemberek, és most minket is beavattak eddigi pályájukba, érintve a sikerélményeket és a kihívásokat is. Dr. Rózsa Árpád osztályvezető sebész főorvossal és Deák Gyuláné korábbi sztómaterapeutával, most önkéntes tanácsadóval, valamint utódjával, Fábiánné Kovács Csilla sztómaápolóval beszélgettünk.
Dr. Rózsa Árpád sebész, osztályvezető főorvos
Hogyan kezdődött a pályafutása, milyen indíttatásból lett orvos?
Azt szokták mondani, hogy minden embernek van az életében legalább egy olyan tanára vagy családtagja, aki meghatározó a pályaválasztásában. Ha átgondolom ezt a részét az életemnek, meg tudok én is nevezni egy-két olyan embert, aki elindított a biológia, a természettudományok irányába. A legfontosabbak ilyen szempontból talán a szüleim voltak, különösen édesapám, illetve volt egy általános iskolai biológiatanárom, aki felkeltette az érdeklődésemet. Biológiaszakkört szervezett már ötödikes korunktól kezdve, ahol prezentációkat tartottunk. Még emlékszem a saját első prezentációmra is. Ez indította el a biológiával és a természettel való kapcsolatomat. Később végül is két vonalon futott az életem, hiszen az előbbiek mellett édesanyám inkább művészeti beállítottságú volt, és ennek köszönhetően zenét tanultam, klarinétoztam, konzervatóriumba jártam középiskolás koromban. A legtöbben a gimnáziumban döntik el, hogy milyen pályát szeretnének választani, melyik egyetemen akarnak továbbtanulni. Nálam ez úgy zajlott, hogy elsősorban azokat a foglalkozásokat választottam ki, amelyeket inkább nem szerettem volna csinálni. Ezeket szépen kihúzogatva végül letisztult, hogy a maradék három-négy téma közül az orvoslás irányába indulok. Először állatorvos akartam lenni, de a kezdeti szakmai gyakorlatok során rájöttem, hogy ez a hivatás nem annyira a házikedvencek gondozásáról, hanem inkább a haszonállatok tartási problémáiból adódó betegségeiről szól, ami már nem volt annyira vonzó számomra. A növények is érdekeltek, a mai napig szeretek kertészkedni, így az agrárvonal is felmerült, de miután néhány nyarat végigdolgoztam a mezőgazdaságban, ezt is elvetettem. Miután a mérnöki vonalat is elengedtem, maradtam régi kedvencemnél, a biológia iránti vonzalmamnál, és megkezdtem az orvosi képzést Szegeden.
A sebészet mint szakterület már a kezdetekkor érdekelte, vagy az egyetemi évek alatt választotta ki?
Biztos, hogy ebben is van valamilyen korai indíttatás vagy motiváció. Ha nagyon megkapirgálom az emlékeimet, volt egy családi barátunk, egy nagyon jó kedélyű sebész, aki mindig vicceket mesélt. Volt egy rendkívül pozitív kisugárzása, és talán ő lehetett az életemben egyfajta minta, példakép. Ugyanakkor az is fontos, hogy a sebészetben a kezével dolgozik az ember, és ahhoz, hogy egy orvos egész életében egy manuális munkát végezzen, kell valamilyen belső motiváció. Elég hamar rájöttem, hogy akár az egyetemi gyakorlatok alatt, anatómián vagy patológián foglalkoztunk a sebészeti ismeretekkel, vagy akár még korábban, amikor békát boncoltunk az általános iskolában, éreztem, hogy nekem nem esnek nehezemre ezek a tevékenységek. Persze tudjuk, hogy a sebészet nem kézműves szakma, hanem összetettebb felkészültséget igényel, de mégis, ahhoz, hogy jól érezze magát benne az ember, és tudjon segíteni a betegeken, ahhoz az kell, hogy legyen valamifajta indíttatása ebbe az irányba. Persze azért egyetem alatt el-elcsábul az ember, az oktatók szerepe meghatározó ebben. Én például a kardiológia iránt is érdeklődtem, többször is erősebben megjelent ez a terület az életemben, elsősorban oktatóim hatására. Végül mégis a sebészet maradt, ezt a szakmát végzem 1996 óta.
Melyek voltak eddigi pályafutása legfőbb mérföldkövei?
Az első mindenképpen a Szegedi Orvosi Egyetem, ami egy rendkívül jó kiindulópont mindenkinek, aki orvos akar lenni. Az én időmben még Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemnek hívták. Az egyetem után Békéscsabán kezdtem dolgozni a Baleseti sebészeti osztályon, ahol megtapasztaltam, hogy mennyire fontos, ha az ember olyan közegben kezdhet dolgozni, ahol azonnal manuális tevékenységeket végezhet, legyen szó akár a sérültek ellátásáról, a sebek varrásáról, ez a legfiatalabb sebészrezidenseknek is feladata. Ez az élmény mindenképpen meghatározó volt, még úgy is, hogy amikor átkerültem az Átalános sebészetre gyakorlatra, rájöttem, hogy azért egész életemben nem baleseti sebészettel szeretnék foglalkozni. Több ilyen volt az életemben, amikor nem pozitív megerősítés ért, hanem bizonyos élmények alapján inkább azt döntöttem el, hogy milyen irányba nem akarok tovább menni. Ez is egy ilyen volt. Az Általános sebészet megjelenésével új lehetőségeket kaptam, operálhattam, és így a saját tapasztalatomból is mondhatom, hogy nagyon fontos a fiatal sebészeknek, hogy lehetőséget kapjanak. Bizonyos készségeket csak fiatalon lehet elsajátítani, így a korai jó lehetőségek kiemelten fontosak. Békéscsaba után két év után átkerültem ide, Gyulára szakmai ismerettségen keresztül, így 1998 szeptemberétől dolgozom itt. Ha tovább kéne a mérföldköveket sorolni, akkor kiemelném, hogy itt Gyulán is már fiatalon sok lehetőséget kaptam műtéti beavatkozások elvégzésére. A szegedi szakvizsgagyakorlataimat is kiemelném, illetve a budapesti szakvizsgámat és a több egyetemi központban – például Pécsett vagy Debrecenben – végzett szakmai gyakorlataimat is megemlíteném.
Van egy kifejezetten megfogalmazott szakmai hitvallása, ami szerint végzi a munkáját?
Az én életemben jelenleg ez egy összetett kérdés, hiszen nemcsak orvosként, hanem vezetőként is fontos, hogy milyen elvek szerint dolgozom. Az orvoslásban talán a leglényegesebb, amit gondolok az, hogy a betegek érdeke a legfontosabb. Tehát ha azt tartjuk szem előtt, hogy mi jó a betegnek, akkor nem fogunk nagyot hibázni, és akkor tudunk a legtöbbet segíteni. Ez az úgynevezett Nil Nocere elv az egyik legfontosabb része az életünknek. (Nil Nocere, latin kifejezés, szó szerinti jelentése: Ne árts! – a szerk.). Fontos még az orvoslásban, hogy az orvos-beteg kapcsolat egy bizalmi viszony, és én is arra törekszem, hogy rögtön ennek a kapcsolatnak a legelején el tudjam hitetni a beteggel, hogy mi igenis segíteni fogunk neki, és bízzon bennünk. Ezt az érzést a kezelés végéig meg kell tartani, ami különösen nagy kihívás daganatos betegeknél, akik idővel hajlamosak nagyon elkeseredni.
Említette, hogy értékesek voltak a pályája elején fiatalon megszerzett tapasztalatok. Az Ön által mentorált fiatal sebészeknek is hasonló közeget igyekszik teremteni?
Igen, ez egyértelmű. Szerencsére most motivált fiatal orvosok vannak a csapatunkban, és őket segíteni kell abban, hogy a lehetőségekhez képest a legtöbb tapasztalatot begyűjtsék. A manuális területeken ez azt jelenti, hogy műtéteken kell elsajátítaniuk a legfontosabb ismereteket. Ha csak nézik, az nem ugyanaz, ezeket a dolgokat csinálni kell. Egy hete van nálunk egy fiatal kolléga, és tegnap volt az első önálló műtétje, amit szakorvos asszisztenciával egyedül végzett. Kell, hogy érezzék a fiatalok, hogy elérkezett az életüknek ez a szakasza, amikor már nemcsak tanulják a szakmát, hogyha sebészek akarnak lenni, már aktívan végezniük is kell a gyakorlati munkát.
Az elmúlt években és általánosságban mekkora kihívást jelent az orvos- és szakemberhiány? Beszélhetünk-e egyáltalán erről?
Igen, ez mindenképpen a legnagyobb probléma, legalábbis itt a Kelet-Magyarországi területen. Nehezen találunk olyan fiatal orvosokat, akik itt szeretnék az életüket élni. Én úgy gondolom, hogy elsősorban nem a szakmai oldallal van a probléma, hanem valahogy motiválni kell őket, hogy érezzék, hogy az országnak ez a része is egy élhető világ, és szakmailag is megfelelő hely számukra. Ez nem egy egyszerű feladat, a kórház vezetősége is folyamatosan küzd ezzel a problémával, ahogy az osztályvezetők is. A legnagyobb kihívást az emberhiány talán az Aneszteziológiai osztályon jelenti, ez számos más szakmát is visszafog, és gátolja a betegek ellátását, növelve a várólistákat. Emellett a sebészet is kárvallottja az orvoshiánynak, ugyanis kevés fiatal orvos szeretne sebész lenni. Ez amúgy már inkább országos, semmint regionális probléma, és minden sebészeti területet érint, hallottam, hogy már szívsebészt is nehezen találnak. Ez egy nehéz fizikai terhelést jelentő munka, és nem biztos, hogy a terhelés arányban van azzal, amit a fiatalok cserébe kapnak. Biztos, hogy az előállt helyzetben a Covid-időszak is közrejátszott, tovább lassította a sebészeti területeket is. Ezekről a problémákról beszélni kell, mert csak így tudunk idővel remélhetőleg megoldást találni. Szerencsére vannak igenis elhivatott fiatalok, akik beleállnak a kihívásba, és felvállalják az intenzív, sok kihívást magával hozó területeket.
Maradva a témánál, milyen egyéb kihívásokkal szembesülnek a napi munka során?
A most kitárgyalt humánerőforrás-kérdés a legfontosabb problémánk. Nemcsak az orvosok, hanem a szakdolgozók oldaláról egyaránt. Az ápolói, szakdolgozói területek jelenleg nem eléggé vonzók a fiatalok számára. Nekünk feladatunk ezen változtatni, vonzóbbá kell tennünk az egészségügyet az új generációk számára. Tárgyi adottságok tekintetében Gyulán, a Sebészeti osztályon elfogadhatók a körülmények, tehát ilyen okokból nem marad ellátatlanul egy beteg sem.
Milyen pozitív kihívásokat, vagy ha úgy tetszik, elérendő célokat tud meghatározni a munkájában?
Mindenképpen állandó gondolkodást igényel egy orvostól és egy vezetőtől, hogy miként lehet jobbá tenni a betegellátást és motiválni a kollégákat arra, hogy fejlesszék magukat, meg persze magamat is motiválnom kell. Számomra az egyik sarokkő a műtéti sebfertőzések megelőzésével kapcsolatos tevékenységem, amiben látok még további lehetőségeket. Foglalkozni kell ezzel a témával, számszerűsíteni kell a problémát. A legnagyobb hiba az, ha úgy beszélünk egy problémáról, hogy nem mérjük fel, mennyire van jelen az életünkben. Az elmúlt években mi elvégeztük a szükséges felméréseket, ismerjük a műtéti sebfertőzések arányát a kórházunkban. A varratelégtelenségeket is műtéttípusok szerint számba vettük, többek között. Célom, hogy ezeket az adatokat javítsuk, és ezért a célért mindent megtegyünk. Fel kell tárni az okokat, hogy megleljük a megoldásokat. Ez egy napi szintű munka, hogy a rossz beidegződéseket kiirtsuk, a jókat pedig megerősítsük. Ez persze egy komoly kihívás egy olyan környezetben, ahol más kihívások is jelen vannak.
Mit jelent Önnek a siker, mikor érez sikerélményt?
Több részre lehet ezt is osztani. Egyrészt van egy belső jó érzés, amit a jól elvégzett munka vált ki. Sok sebész azért is választja a manuális szakmát, mert miután megoperáltunk egy beteget, másnap már látjuk is, hogy jobban van, pedig a beavatkozás előtt még akár életveszélyes állapotban volt. Ez nagyon jó érzés. Technikai oldalról is jó érzés, amikor azt érezzük, hogy az adott műtét flottul ment, sikeres volt. A másik része a dolognak az, amikor a beteg is érzi, hogy meggyógyították. Ilyenkor ezt visszasugározza, és vallójában ez a nagyobb siker, hiszen a betegek gyógyításáért dolgozunk. Minden orvos sikerként éli meg, ha a beteg visszasugározza rá, hogy elégedett a kapott ellátással.
A sebészeten belül van kedvenc szakterülete?
Nem mondanám, hogy kifejezetten lennének kiválasztott területek, eleve nem is vagyok olyan helyzetben, hogy válogassak, és nem is szeretném ezt tenni. Úgy érzem, hogy nagy dilemma ma a sebészek életében a laparoszkópos beavatkozások és a nyílt műtétek párhuzama. Sokan beleugranak a laparoszkópiába, kiélvezik az előnyeit, ez alól én sem vagyok kivétel, de én a nyílt műtéteket is nagyon szeretem. Röviden, nem tudok kedvenc műtéttípusokat megnevezni.
Milyennek látja jelenleg a sztómaterápia és a sztómával élő emberek helyzetét?
Országos szinten nincs nagy rálátásom a témára, regionális szinten már inkább, hiszen dolgoztam is Békéscsabán, illetve a Covid-időszak alatt össze is voltunk vonva a békéscsabai sebészekkel, láttam, hogy náluk miként működik a sztómaterápia. Úgy gondolom, mind Békéscsabán, mind Gyulán egy jól felépített rendszerben működik a sztómaterápia. Jól működik a sztómaterápias team, ezzel a részével nincs gond. Szerintem országosan sincs ezen a területen nagy probléma. Elmondhatjuk, hogy a diagnózistól a műtéten át az utógondozásig ma Magyarországon a betegek számíthatnak arra, hogy szakszerű, magas színvonalú ellátásban fognak részesülni. Ami problémát jelenthet, az a sztómával élő betegek negatív megítélése, akár saját maguk által, főleg az elmaradottabb területeken. Legyen szó akár a betegek önmagukról alkotott véleményéről és a környezetüktől kapott visszajelzésekről, ez a kihívás jelen van. Egy-egy páciens nagyon nehezen tudja elfogadni azt, hogy sztómával kell élnie.
Mi a véleménye a jelenleg Magyarországon elérhető segédeszközökről?
Úgy gondolom, hogy a szükséges eszközök rendelkezésre állnak. Több cég, köztük a B. Braun is rendkívül jó eszközöket biztosít, a betegek és a sztómagondozó asszisztensek is szeretik az elérhető termékeket. Mindamellett problémaként felmerül az anyagi oldal, mert ugyan a sztómaápolási termékek árának 98%-a TB-támogatott, a maradék, kevésnek hangzó 2% kifizetése is megterhel egy bizonyos társadalmi csoportot. Fontos eredmény lenne, ha ezek a rendkívül fontos termékek teljesen ingyenessé válnának. Ezzel a nagyon nem szerencsés és nem biztonságos, „házi készítésű” megoldásokat is elkerülhetnénk, amelyeket a betegek akkor alkalmaznak, ha tényleg nem engedhetik meg maguknak a szükséges profi termékeket.
A műtéten túl milyen a kapcsolata a betegekkel?
Sebészként az utógondozásnak is részesei vagyunk, de azt emelném ki, hogy a műtéteket megelőzően is fontos a sebészek szerepe, hiszen ekkor kell felkészíteni a betegeket arra, hogy sztómával fognak érni. Ilyenkor jön képbe a sebész felelőssége, hogy olyan sztómát kell készítenie, ami a betegnek megfelelő lesz. Részt kell vennünk a beteg pszichés vezetésében is, de legalább ugyanilyen fontosnak tartom, hogy maga a műtét is magas minőségű legyen, és a beavatkozás során egy olyan sztómát készítsünk, ami szakszerű, minden szempontból megfelelő. Az egyik legnagyobb kihívás, hogy azoknál a betegeknél is megtaláljuk a megfelelő módszert, akiknél nehéz kialakítani a sztómát. Mert ha egy sztómával egyszer gond van, akkor ott egy elhúzódó problémára kell készülni. Az utókövetés, a problémás sztómák ellenőrzése, szükség esetén sebészi korrekciója mind fontos teendők. A betegek utólagos követésében természetesen a sztómagondozó asszisztensek segítenek nekünk.
Mit vár a sztómaterápia és összességében a sebészet jövőjétől?
Azt hiszem, és ezt próbálom a betegeimmel is megértetni, hogy a legfontosabb egy sztómával élő ember számára az, hogy elhiggye, hogy sztómával is tud közel olyan életet élni, mint sztóma nélkül. Az a vízióm, hogy el fog jönni az az idő, amikor majd a sztómával élő emberek teljes mértékben ugyanúgy tudnak minden tevékenységet végezni, mintha sztóma nélkül élnének. Persze, már ma is nagyon előrehaladott a helyzet ilyen téren, de további fejlődésre még van lehetőség. A sebészet technológiai fejlődésében nehéz jóslatokba bocsátkozni. Azt látjuk, hogy a robotsebészet beindult, minden egyetem megkapta a da Vinci robotját, és elindultak a műtétek. A centrumkórházakban még nem téma a robotsebészet, de a laparoszkópia egyértelműen egy dinamikusan fejlődő vonal, akár akut műtéteknél is már használjuk ezt a technikát. A jövő nem kifejezetten a sebész kezében van, hanem inkább a megelőzés és az egészséges életmód irányába kell elmozdulni, hogy kevesebben kerüljenek műtétre. Nem nehéz kitalálni, hogy az átlagéletkor növekedésével egyre több embernek lesz műtéti beavatkozást igénylő problémája. Egy régi professzorom mondta, hogy ha elég sokáig él egy ember, biztos megkapja az infarktusát. Nagy általánosságban tehát egyre több szakemberre és kiterjedtebb infrastruktúrára van szükség, még akkor is, ha közben a megelőzésre koncentrálunk. Fekélyek kezelésénél láttuk, hogy 20-25 éve még rendszeresen voltak műtétek, de ma már ezeknek a betegeknek a nagy részét a gasztroenterológus kollégák ellátják, míg bizonyos érsebészeti problémák ma már intervenciós módon, nem invazív beavatkozásokkal kezelhetők. Tehát, hogy milyen módon tudják más területek még a jövőben tehermentesíteni a sebészetet, azt jelenleg még nem tudjuk, bármit hozhat a jövő.
Amikor nem dolgozik, mivel tölti a szabadidejét?
Mindig is szerettem a természetet, és szerencsére van otthon lehetőségem kertészkedni, sőt, van egy másik kertem is, ahol a méheimet tartom, hiszen méhészkedéssel is foglalkozom. Jó érzés ezzel is hozzájárulni a biodiverzitás fenntartásához. Egyébként a feltöltődés és a pihenés érdekes dolog, én például, ha nagyon kimerült vagyok, például egy ügyelet után, nemigen tudok elaludni. Először jöhet valamilyen aktív kikapcsolódás, kertészkedés vagy kerékpározás, és utána lehet egy jót aludni.
Fábiánné Kovács Csilla Sztómaápoló és Deák Gyuláné Önkéntes Tanácsadó, Sztómaterapeuta
Mi a jelenlegi felállás Önök között, hogy néz ki a munkamegosztás?
Deák Gyuláné: Én mint Önkéntes Tanácsadó vagyok jelen a rendszerben. Ezelőtt itt dolgoztam sztómaápolóként, utódomat pedig Csilla képében találtam meg, ő viszi tovább hosszú távon az általam megkezdett munkát. Ennek az előzménye egy 2017-es pályázat volt, amelynek egyik feltétele szerint egy külsős embert kellett behoznunk a mobil teamekbe. Kórházunk a sebkezelői mellett a sztóma mobil teamet is megpályázta. Mivel Csilla már dolgozott a Sebészeten, így volt egy szakápolói alapja, illetve korábban dolgoztunk is együtt, szinte azonnal tudtam, hogy őt fogom felkérni. Nagyon örültem, hiszen nem mindegy, hogy kivel kezdünk el együtt dolgozni, Csillával kapcsolatban viszont biztos voltam benne, hogy meg fogom tudni tanítani a sztómás ellátásra.
Fábiánné Kovács Csilla: Nagyon örültem ennek a lehetőségnek. 1995-ben kezdtem a Sebészeten, amikor Márti (Deák Gyuláné – a szerk.) részlegvezető főnővér volt, így tulajdonképpen az ő keze alatt tanultam a szakmát. Aztán az élet úgy hozta, hogy 21 év Sebészeten eltöltött munka után eldöntöttem, hogy a családomat előtérbe helyezem, és elmentem körzeti orvos mellé dolgozni. Másfél évet voltam kint, de már ekkor tudtam Mártitól, hogy lesz egy ilyen lehetőség a sztómaterápiában. Amikor végül felkért erre a pozícióra, nem gondolkoztam sokat azon, hogy igent mondjak. Nagyon szerettem a Sebészeten dolgozni, de mégis úgy alakult, hogy kipróbáltam valami mást. Végül is ugyanott dolgozok, ahol korábban, de egy másik területen. Már csak a sztómás betegekkel foglalkozom.
Hogy néz ki a tanácsadói szerep, miként fest a napi munka dinamikája?
D. Gy.: Amikor 40 év után elmentem nyugdíjba, nem volt olyan nap, amikor nem beszéltem Csillával. De azóta is gyakran keresnek, tanácsért fordulnak hozzám akár a betegek, akár az orvosok, nemrég például sportorvos kolléga fordult hozzám. Emellett a társadalmi rehabilitációs oldalról az ILCO klubban végzek továbbra is aktív munkát tanácsadó nővérként és vezetőségi tagként.
Kicsit ugorjunk vissza a múltba. Hogyan kezdődött a pályafutásuk, mi motiválta Önöket arra, hogy az egészségügy irányába induljanak?
D. Gy.: A szomszédom, aki nálam legalább 10 évvel volt idősebb, Köjál-ellenőr volt, és eredetileg én is ez szerettem volna lenni, ezért mentem el az egészségügyi szakközépiskolába. De mire végeztem, ez a szak megszűnt, így végül egy különös fordulat eredményeként az akkor Békés Megyei Gyulai Kórház II. Számú Általános Sebészetén kötöttem ki, innen indult a pályafutásom. Még ebben az évben elkezdtem a felnőtt szakápolói képzést. Ezt követően háromműszakos nővérként dolgoztam, oktattam a tanulókat is, aztán részlegvezető főnővér lettem. Az akkori sztómaterápiás nővér idővel egyre kevesebbet tudott a betegekkel foglalkozni, így kerültem közelebb a sztómás területhez. Akkor még kevesebb betegünk volt, 6-7 pácienst operáltak egy évben, de ez a szám hirtelen megugrott. Emiatt már kevesebbet tudtam foglalkozni a részlegvezetői főnővéri munkámmal, így közelebb húzódtam a sztómaterápia területéhez, és az ápolási igazgatónak jeleztem, hogy szívesen kialakítanék egy megyei sztómagondozót. Erre az volt a válasz, hogy bizonyítsam be, hogy egy ilyen gondozóra tényleg szükség van. Én vállalatam a kihívást, hiszen hittem benne, hogy a hazai, illetve külföldi kongresszusokon látott tudásanyagok felhasználásával útjára tudjuk indítani a saját sztómaellátási területünket. Szerencsére mind a képzés, mind a beteggondozás területén minden tervünket meg tudtuk valósítani.
F. K. CS.: Én még általános iskolás koromban megmondtam a szüleimnek, hogy biztosan nem fogok az egészségügyben dolgozni. Bár próbáltak motiválni azzal, hogy pedagógusra és ápolónőre mindig szükség van, én ekkor még fiatalon ellenálltam. De amikor elvégeztem a gimnáziumot, nem volt egyéb vonzó irány előttem, így végül mégis belevágtam a pályába itt Gyulán, tanuló nővérként. Munka mellett jártam ápolóképzésre, és tanultam Mártiéktól élesben is a szakmát. Végül csak itt ragadtam, mert megszerettem a szakmát. A Sebészeten is úgy érzem, jól működtem, főnővér-helyettes voltam, amikor a váltás mellett döntöttem. Jó volt a Sebészeten, de vágytam valami többre, ezért kezdtem bele az otthonápolás területébe. A sztómás területet sokkal jobban a magaménak érzem, szorosabb a kapcsolat a betegekkel. De nekem azért könnyű dolgom volt, mert Márti itt már előre mindent kitaposott, én így egy jól felépített rendszert kaptam. Nagyon jó érzés, hogy rendszeresen járnak vissza a betegek, meghallgatják a tanácsainkat, bátran felhívnak minket. Az új betegeknek is be szoktam Mártit mutatni, hogy ők is ismerjék meg mint tanácsadót. Ahogy Márti is mondta, eleinte sokat beszéltünk, akár napi szinten, de most már nem akarom annyit zavarni.
D. Gy.: És hát már „felnőttél” (nevet)
F. K. CS.: Igen, Márti ezt szokta mondani, hogy már felnőttem (nevet). De azért persze tudom még mindig, hogy kihez fordulhatok kérdés vagy probléma esetén.
D. Gy.: Habár ez a típusú mentori együttműködés nincs meg minden intézményben, én úgy gondolom, hogy ez minden esetben a sztómaterápiás nővér felelőssége, hogy megtalálja az utódját. Aki nem így tesz, az szerintem esetenként nem akarja átadni a tudását, a pozícióját, mert hatalmat lát benne. De számomra ez felelősségi kérdés, nem mindegy nekem, hogy kire bízom a betegeket. A képzés, mentorálás és betegellátás egyenlő fontossággal bírnak, párhuzamosan kell végeznünk ezeket a tevékenységeket.
Van közös elvrendszerük, értékrendjük, vagy ha úgy tetszik, hitvallásuk, amely szerint végzik a munkájukat?
F. K. CS.: Van, egyértelműen: a beteg az első. Ez ide a falra is ki van írva.
D. Gy.: Igen ezt még én tettem ki, és Csilla azóta sem szedte le. Ez a mi hitvallásunk.
F. K. CS.: Mindig a betegnek legyen jó, az ő érdekeit nézzük, és nekünk az is fontos, hogy mire hazamegy, legyen egy hozzátartozó, aki mellette áll, akihez tud fordulni, így mindkettőjüket be kell tanítanunk. Mi is akkor vagyunk nyugodtak, ha úgy engedjük el a beteget, hogy tudjuk, mindig van mellette valaki, aki tud segíteni.
Milyen gyakorisággal és milyen mértékben találkoznak a sztómaviselés felé tanúsított társadalmi előítéletekkel, ellenérzésekkel akár maguk a betegek, akár családtagjaik irányából?
F. K. CS.: Az elején nagyon nehéz a betegeknek elfogadniuk ezt az új állapotot. Az első feladatunk az, hogy megértessük velük, hogy erre szükségük van, és igen, példálózunk azokkal a betegekkel, akik már 20-30 éve együtt élnek a sztómával, és beilleszkedtek a mindennapi életükbe, közösségeikbe. Ez nagyon fontos, hogy elfogadják az új helyzetet. Ezen azért az is segít, hogy nálunk nem csak 1-2 napot töltenek el a betegek, mielőtt hazamennek. Amikor nagyjából egy hét után hazaengedjük őket, addigra már építenek némi önbizalmat az új állapot kapcsán. Látják, hogy lehet sztómával is élni, de persze, amikor visszajönnek, átbeszéljük a fontos témákat például a beilleszkedés kapcsán, és javasoljuk nekik az ILCO-klubot, ahol a betegek egymás példáiból is sokat tanulhatnak.
D. GY.: Személyes példám: a férjem saját betegem volt, és mielőtt sztómaképzést követően hazamentünk, neki is meg kellett tanulnia az önellátás lépéseit. Nekem az alapelvem, hogy aki alkalmas rá, annak el kell ezt sajátítania. Elfogadni önmagát nyilván nagyon nehéz, mert először az undor és az elutasítás kerül előtérbe, de nekünk rá kell jönnünk, hogy adott betegből miként hozhatjuk ki az elfogadást. Az én férjem meg is lepődött, amikor odaállítottam a tükör elé itt a kórházban, és elkezdtem neki betanítani az önellátást. Persze először kicsit rossz néven vette, de tudtára adtam, hogy nekem is el kell járnom dolgozni, és ilyenkor neki el kell tudnia látni magát. Így is tett, megtanulta az önellátás lépéseit, és pont úgy alakult, hogy a hazatérést követő napon el kellett valahová mennie kocsival, és mire hazaért, levált a zsák. Így saját tapasztalatából tanulhatta meg, hogy mennyire hasznos ismerni az önellátás módjait. Ezt igyekszünk megértetni minden betegünkkel.
Elkülöníthetők olyan csoportok, például életkor vagy nem alapján, akik nehezebben fogadják el, hogy sztómájuk lesz?
F. K. CS.: Szerintem ez nagyon változó egyénenként. A férfiak hajlamosabbak azt mondani, hogy „majd a feleségem megcsinálja”. De vannak kivételek, például volt olyan fiatal nő betegünk, akinek a gondozását a férje csinálta végig. Ő maga szinte soha nem nyúlt a sztómájához, végig a férje kezelte neki. Az, hogy idős vagy fiatal a beteg, kevésbé számít az elfogadásban. Idősebbeknél gyerekek, unokák tanulnak be a megfelelő gondozás érdekében, de volt már 88 éves hölgy páciensünk, aki gördülékenyen megtanulta a szükséges dolgokat. Meg tudják csinálni, képesek rá, vagy legalább van olyan családtagjuk, aki segít.
D. Gy.: Erre is eszembe jutott most egy példa. Nemrég az ILCO klubban beszélgettünk az egyik anyukával, akinek a gyermeke él sztómával, és csak 3 éves volt, amikor a belet kiültették nála. Teltek az évek, a kisfiú 12 éves lett, és még mindig nem kezelte a saját sztómáját. Megkértem őket, hogy jöjjenek be a dolgozóba, hátha tudok rá hatni. Amikor bejöttek, megkértem az anyukát, hogy maradjon kint, én pedig kettesben beszéltem a gyermekkel. Hamar érzékeltem, hogy tisztában van a szükséges dolgokkal, de kiderült, hogy még soha nem nyúlt a saját sztómájához. Így nőtt fel, megszokta, hogy az anyukája csinálja. De ismert minden apró mozdulatot, tudta, mi a teendő. Másnap ismét visszahívtam őket, anyuka ismét kint maradt, és megkértem a fiatalembert, hogy készítse elő a sztómáját tükör előtt. Beszélgettünk közben, és egyszer csak azt vette észre, hogy a sztómazsák tökéletesen felkerült a hasára, teljesen önállóan. Azóta is, már felnőtt emberként, dolgozó targoncavezetőként mindent magának csinál. Ez a példa is rámutat arra, hogy az ILCO klubban folytatott beszélgetések, az ott történő találkozások milyen alapvető problémákra és kérdésekre tudnak rámutatni. Ezért is nagy fájdalom nekünk, hogy jelenleg támogatás és erőforrás hiányában veszélybe került a klubunk jövője.
Hogy látják összességében a magyar sztómaterápia helyzetét, és várható-e további fejlődés ezen a területen?
F. K. CS.: Valószínűleg Márti tud többet erről a témáról, mert amikor a gyulai sztómaterápia a virágkorát élte, akkor abban neki is jelentős szerepe volt. Én már sajnos inkább a negatív változásokat látom.
D. Gy.: Kicsit visszakanyarodnék az oktatáshoz, hiszen ez elengedhetetlen a minőségi betegellátáshoz. Régen volt a különböző cégek kéthetes tanfolyama, az akkoriban 30 évvel ezelőtt elindított valamit, kinyílt a szemünk az új segédeszközökre vonatkozóan, valamint volt egy 10 hónapos tanfolyam, ami úgy volt, hogy akkreditálva lesz, és habár ez végül nem történt meg, kaptunk diplomát a tanfolyam elvégzésekor. Ezek a képzések sok plusz rálátást engednek a szakterületünkre. A sztómanővérek egyesületében megismerhettük az irányelveket, a fő tanácsokat. Volt honlapunk, egyesületünk, európai kongresszust szerveztünk, és együtt dolgoztunk az ILCO Egyesülettel. Jelenleg viszont ma egy kevésbé előremutató időszakot élünk, veszélyben van az ILCO Klub, néhány évvel ezelőtt pedig megszűnt a sztómanővérek egyesülete is. Így a mai fiatal szakemberek rengeteg értékes szellemi tőkétől esnek el.
Az imént elmondottakat neveznék meg a sztómaterápiában dolgozók életének legnagyobb kihívásaként, vagy esetleg bővíthető még a lista?
D. Gy.: Én büszkén mondhatom, hogy amikor a mi klubunk 1994-ben megalakult, saját pszichológussal rendelkeztünk. Ő lejárt közénk, segített feltárni a kommunikációs és egyéb problémákat, esettanulmányokat is megbeszéltünk. Ő Szicsek Margit volt, akinek nagyon köszönjük a munkáját, főleg, hogy a Klub életében karitatívan is részt vett. A mai napig mindig eljön a jubileumi rendezvényekre, megismeri az új betegeket, ismét találkozik a régiekkel, előadásaival pedig edukál minket a legújabb ismeretekről. Amikor így együtt dolgoztunk, az egy nagyon szép időszak volt.
F. K. CS.: Most viszont egy annál nehezebb időszak van. Bonyolultabb a rendszer, így a betegek csak indokolt esetben találkoznak pszichológussal. Tehát összességében az emberierőforrás-problémát is a legkomolyabb kihívások között emlegethetjük. Létszámban, motivációban és szakértelemben is hiány van a régebbi időkhöz képest. Kevesebb a dietetikus is, illetve ők is nagyobb terhelés alatt állnak, így kevésbé érnek oda mindig a betegekhez.
D. GY.: Én nagyon hálás vagyok azért, hogy külföldre eljutottam, mert sok hasznos tudást onnan hoztam magammal.
Hogy látják, mekkora problémát okoz az a jelenség, hogy a betegek egyre gyakrabban olvasnak utána panaszaiknak az interneten?
F. K. CS.: Fokozottan felhívjuk a figyelmüket arra, hogy fenntartással kell kezelni, amit az interneten látunk. Vannak olyan beállítottságú betegek, akik sajnos mindig mindent jobban tudnak, és kevésbé hallgatnak a szakemberre, annál inkább az internetre. Még aki érzi, hogy nem jó az internetről tájékozódni, az is bele-beleolvas.
D. Gy.: Problémát okoznak az online fórumok, például Facebook-csoportok, ahol egymásnak adnak át helytelen információkat a betegek, néha egészen abszurd dolgok terjednek ezeken a csatornákon.
F. K. CS.: A Covid-időszak is azért erősítette ezt a tendenciát, hiszen a járvány alatt nem volt kötelező bejárni személyesen a zsákfelíráshoz.
Mit jelent Önöknek a siker, mikor éreznek sikerélményt?
D. Gy.: Nekem az, hogy ha a beteg önellátó, és panaszmentessé válik. Ha vissza tudjuk integrálni a társadalomba, az előző életvitelébe. Ebben rengeteg munka van, főleg, ha tumoros eredetű esetről van szó, de egy gyulladásos bélbetegséges sztómásnál is nagy eredmény ez.
F. K. CS.: Látni azt, amikor 40-50 éves betegek jönnek vissza hozzánk, és elmesélik, hogy vissza tudtak menni dolgozni. Ez is azt jelenti, hogy tovább tudtak lépni, el tudták magukat fogadni.
A legtöbb betegükkel megmarad tartósan a kapcsolat?
F. K. CS: Persze. Egyébként nagyjából 200 gondozott betegünk van, általában mindig e körül mozog a létszám. A régebben operált, problémamentes betegek háromhavonta járnak vissza, akinek viszont problémája adódik, az gyakrabban. Például akinek bőrproblémái jelentkeznek, az ehhez mérten megjelenik, mi igazítunk a sztómáján, utánkövetjük a fejlődést. Az utánkövetésben természetesen a sebészorvosok is segítségünkre vannak.
D. Gy.: Ha valakire tudunk hatni, és be tudjuk vonni az ILCO klubos jelenlétbe, akkor jó eséllyel rendszeres résztvevő lesz. Még ha kezdetben noszogatni is kell, hamar megszereti a közösséget, és szeret eljárni a közös kirándulásokra, programokra. Van olyan 80 éves betegünk, aki biciklivel is elgurul felénk csak azért, hogy beköszönjön. Az alapszemélyiségen sok minden múlik, ezt igazából megváltoztatni sem lehet, de a gondozási folyamat végére a legtöbb beteggel kialakul a bizalmi kapcsolat, és az esetleges elutasítás is átfordul pozitív hozzáállásba.
Mi a véleményük a sztómaterápiában használt segédeszközökről?
F. K. CS.: Nálunk minden piacon lévő cég terméke megjelenik, hiszen mindegyik beteg esetében megfigyeljük az egyedi vonásokat, és igyekszünk a lehető legjobb segédeszközöket kiválasztani. Mártitól azt tanultam, és én is erre törekszem, hogy naponta cseréljük a sztómazsákot, és a beteg tudja magának kezelni az eszközöket. Első körben mindig az átlátszó zsákot javaslom a betegnek, aztán amikor már magabiztosan tudja kezelni, jöhet a testszínű vagy az ablakos. Egyébként nagyon jó termékek vannak, a B. Braun eszközeit is szeretjük, a Flexima például jól alkalmazható a nehezebben kezelhető sztómáknál, még ha leszedni néha kicsit hosszadalmas is. A betegeknek még a részleges TB-támogatottság ellenére is gyakran gondot okoz a sztómás termékek ára vagy például a szállítási költségek, amelyek gyakran emelkednek. Sajnos ez egy szegényebb környék, de mi igyekszünk azzal segíteni, hogy a legjobb ár-érték arányú terméket javasoljuk. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy habár a zsák támogatott, a kiegészítő termékeknek nagyon borsos ára van. Célszerű lenne bizonyos külföldi országok mintáját követni, és mindezt ingyenesen elérhetővé tenni a betegek számára. Így az általunk nyújtott ellátás is még magasabb színvonalú lehetne.
Hogy látják a betegellátás jövőjét, rálátásuk alapján min lehetne változtatni a további fejlődés érdekében?
F. K. CS.: A magyar egészségügy jelenlegi helyzetében meglehetősen sok kihívással szembesülünk, az az igazság, hogy sokat lehetne fejlődni.
D. Gy.: Én nagyon hálás vagyok azért, hogy a pályám nagy része alatt kiemelkedően optimális körülmények között dolgozhattam, és szabad kezet kaptam. Ezt kívánom a fiatalabb kollégáimnak is. Én, ha újra megszületnék, ismét sztómanővér lennék, mert az én időmben szárnyalt ez a szakma. Bízom benne, hogy lesznek még ilyen időszakok.
Amikor nem dolgoznak, mivel töltik szabadidejüket?
F. K. CS.: A szabadidőm a családomé. Nagyon szeretünk kirándulni és biciklizni, amikor csak tudunk, megyünk. Amikor a férjemmel elutazom, például wellness szállodába, ott is hamar azon kapjuk magunkat, hogy a környékbeli kirándulóútvonalakat böngésszük. Meg persze fontos program a gyerekekkel közös tanulás is.
D. GY.: Nekem már egy unokám is van, de mivel Pécsen élnek, sajnos napi szinten nem tudunk találkozni, de persze igyekszünk minél több időt együtt tölteni. Otthon szeretem gondozni a virágoskertemet és sziklakertemet, igyekszem mindig új, kreatív megoldásokat kitalálni. Mindennap több kilométert gyalogolok, több edzőcipőt elhasználok egy év alatt. Itt a szomszédos hegyekben túrázni is szoktunk, és a mai napig nagyon szeretek utazni.