Mi változott az 1980-as évek óta a magyar egészségügyben, a sebészetben és a sztómaterápiában? Mennyire látványos a segédeszközök evolúciója? Miért fontos az egészségügyi személyzet által gyakorolt lélektani támogatás a betegek számára? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat, amelyeket a lehető legmegbízhatóbb forrásból kaptunk meg: a salgótarjáni Nógrád Vármegyei Szent Lázár Kórház 40 éve pályán lévő főorvosától és főnővérétől.
Dr. Gál Sándor osztályvezető főorvos, Nógrád Vármegyei Szent Lázár Kórház, Salgótarján
Milyen indíttatásból választotta az orvosi hivatást?
Első generációs orvos vagyok, idősebb családtagjaim fizikai munkát végeztek. Engem már gyerekkoromban érdekelt a biológia, a gimnáziumban is ilyen tagozatra jártam. Eleinte állatorvos akartam lenni, de ahogy haladtam előre a tanulmányaim során, megérett bennem, hogy inkább embereket gyógyítanék. Így jelentkeztem az orvosi egyetemre. A biológia tagozatos osztálytársaim közül sokan mások is erre a pályára léptek. A családtagjaim örültek a döntésemnek, támogattak benne.
Már az elején a sebészet iránt érdeklődött?
Abban biztos voltam a tanulmányaim kezdetén is, hogy valamilyen manuális szakirány felé szeretnék elmozdulni, mert inkább gyakorlati ember vagyok, mintsem elméleti. Érdekelt a traumatológia, az ortopédia, a sebészet. Az álláskeresés során sok helyre beadtam a pályázatomat, és számos állásinterjún részt vettem. Végül azért választottam Salgótarjánt, mert több korábbi iskolatársam akkor már itt dolgozott, és dicsérték az intézményt. Ráadásul kiemelték, hogy a Sebészeti osztály különösen magas színvonalat képvisel. Eljöttem, megismerkedtem a kórházzal, majd megpályáztam az álláslehetőséget, és fel is vettek. Azóta itt dolgozom, 1981 óta.
A gyakorlatiasság miatt miért kedveli még a sebészetet?
Nagyon fontos, hogy ezen a területen rögtön lehet látni a munkánk eredményét, azonnal érkezik a visszajelzés arról, hogy jól végeztük-e el a feladatot, segítettünk-e a betegen.
Milyen fontos mérföldköveket tud kiemelni több mint 40 éves pályafutásából és a kórház életéből?
Ez bizony nehéz kérdés. A sikeres szakvizsgámat mindenképpen kiemelném. Nagyon jó tanítómesterem is volt dr. Csiky Miklós személyében, és a kollégáimat is mindig szerettem. Munkatársaim kétharmadával már évtizedek óta együtt dolgozom, és a családias légkör a mindennapokban sokat segít. Az 1990-es évektől kezdve folyamatosan voltak fejlesztések az intézményünkben is. Műtőrekonstrukcióra és az osztályok felújítására is sor került, valamint évek hosszú munkájának eredményeként az Onkológiai Centrumunk átadása is megtörtént a közelmúltban. Azt tudom mondani, hogy a Kórház folyamatosan fejlődő úton jár. Budapest környékéről érkező betegeink is gyakran mondják, hogy milyen magas színvonalú a felszereltség az intézményünkben.
Vannak olyan elismerései és díjai, amelyekre kifejezetten büszke?
Büszke vagyok a Nógrád Megye Perliczi János Díja megyei elismerésre, amit nekem ítéltek, valamint a minisztériumi Pro Sanitate díjat is megkaptam. 2004-ben neveztek ki osztályvezető főorvosnak, amit szintén fontos elismerésnek tartok.
Van szakmai hitvallása, értékrendje, amely szerint végzi a munkáját?
Ami az általában az orvosokat jellemzi, az rám is igaz: a hippokratészi eskü szerint mindig a beteg érdekeit tartjuk szem előtt, és igyekeznünk kell, hogy minél előbb folytatni tudja teljes értékű életét. A beteggel való együttműködés egyfajta közös munkaként is felfogható. Lehetőleg minél többet kell találkozni a betegekkel, figyelemmel kísérni gyógyulásukat, félelmeiket eloszlatni. Mindezt – amennyire a helyzettől függően lehetséges – jó hangulatban.
A betegekkel való kommunikáció minősége mekkora szerepet játszik a gyógyulásban?
Ez egyénfüggő, de az biztos, hogy a beteg hozzáállása is fontos. Ez egy kétirányú kapcsolat, nemcsak az egészségügyi személyzet kommunikációja, hanem a beteg hozzáállása is sokat számít.
A sebészeten belül melyik szakterületet nevezné meg a kedvenceként?
Értelemszerűen a daganatsebészet nyújtja a legnagyobb kihívást, így ezt szeretem a legjobban, hiszen itt érthető el a legtöbb sikerélmény is. Az Onkológiai Centrum hatékonyan fejlesztette tovább a korábbi Onkológiai osztály tevékenységét többek között egy nagyon modern és Magyarországon egyedülálló sugárkezelő részleggel. A betegeknek így sehová máshová nem kell átjárniuk, minden szükséges kezelést itt megkaphatnak. Ezzel további értékes szakembereket is ide lehetett hozni az intézménybe.
Mit jelent az ön számára a sikerélmény?
A legfontosabb siker az, amikor daganatmentessé tudjuk tenni a beteget, illetve, ha például egy elsőre nem operálhatónak tűnő tumort végül mégis el tudunk távolítani a beteg testéből. Siker számomra az is, ha egy áttétes, előrehaladott státuszú beteg esetében a primer tumort el tudjuk távolítani, így javítani tudunk életminőségén. Gyakran az ilyen esetekben a beteg pozitív hozzáállása is segíti a közös siker elérését.
Sok régi betege van, akivel akár évek, évtizedek múltán is tartja a kapcsolatot?
Igen. Utógondozásra is többen járnak, de van, hogy csak véletlenszerűen összefutunk a városban, és felelevenítik a közös emlékeket. Ez mind jó érzés.
Ön szerint mik jelenleg az egészségügyben a legjelentősebb kihívások, nehézségek?
A mindennapi műtétek hatékony és optimális szervezése, az állandó humánerőforrás biztosítása jelenthet kihívást leginkább, ugyanakkor úgy gondolom, ezek kezelésében jól állunk, hiszen nálunk az átlagnál rövidebbek a várólisták.
Több mint 40 éves tapasztalata alapján az orvostudomány fejlődésével változtak a kihívások?
Igen, természetesen. Régebben minden sebészeti feladatot vágások, bemetszések útján oldottunk meg. Később bejött a laparoszkópos megoldás, amely fokozatosan egyre bonyolultabb beavatkozásoknál vált használhatóvá. Sérvműtéteket, vakbélműtéteket, valamint epeműtéteket is tudunk már laparoszkóppal végezni. Elindult a laparoscopos vastagbélsebészet is. A következő lépcső a robotsebészet lesz, ez mostanában kezd gyökeret ereszteni Magyarországon. Ezek a technológiák fontos támogatást jelentenek, vannak műtétek, amelyek így sokkal egyszerűbbek. Igaz, más technikát igényelnek, mint a nyitott műtét, ezt meg kell tanulni. A beteg számára is előnyt jelentenek a fejlett technológiák, hiszen nagyobb bemetszések nélkül tudjuk őket műteni, így a rehabilitáció folyamata is felgyorsul.
Milyen további fejlődések érkezhetnek a közeljövőben?
A kutatók folyamatosan dolgoznak a rákos megbetegedések gyógyszeres kezelésének kifejlesztésén, amely segítségével műtét nélkül lehetne gyógyítani a daganatos pácienseket. Ha ez megvalósul, a sebészekre kisebb szükség lesz ezen a területen, de azért marad nekünk is majd épp elég tennivaló. Valószínűnek tartom, hogy ez a fejlődés a nem túl távoli jövőben realitássá válhat. Előfordult már, hogy daganatot tudtak teljes mértékben immunterápiával gyógyítani, de ma még az ilyen esetek nagyon ritkák.
A betegek manapság sokszor előre diagnosztizálják magukat az internet segítségével. Milyen problémákat okoz ez, és miként lehet kezelni?
Valóban előfordul, hogy a beteg már kész diagnózissal érkezik a rendelésre. Ilyenkor kicsit, például humorral el kell terelni a témát, és megértetni vele, hogy az internetes cikkek tartalma helyett a valójában tapasztalat tüneteit ossza meg velünk. Problémát jelenthet az is, amikor a betegek hozzátartozói próbálnak az orvosoknak tanácsokat adni az interneten olvasottak alapján. Igyekszünk ezt megfelelő hozzáállással kezelni, és jellemző, hogy végül el is hiszik, amit mondunk.
A fiatal orvosok számára mennyire vonzó jelenleg a sebészet területe?
Nálunk jelenleg a pályakezdők száma rendben van, most is van három rezidensünk, ami arra enged következtetni, hogy talán ismét vonzóvá válik ez a terület. Az intézményünkben tapasztalható életkori szakadék azt mutatja, hogy volt legalább 15 év, amikor fiatalok nem igazán érkeztek hozzánk erre a pályára. Ez a tendencia remélhetőleg megfordul, bízom benne, hogy a rezidenseink hosszú távon is itt maradnak, és lehet majd rájuk számítani.
Jelenleg milyennek látja Magyarországon a sztómával élők helyzetét?
Ha visszagondolok a pályám elejére, akkor azt látom, hogy most sokkal jobb a helyzetük, mint amilyen volt, nem utolsósorban a segédeszközök minőségi fejlődésének eredményeképpen. Régen szinte semmilyen segédeszköz nem volt, előfordult, hogy papírvatta- és rongytömésekkel érkeztek a sztómás betegek. A későbbi, övvel rögzíthető széklettartályok megoldása egy fokkal modernebb volt, de még nem az igazi. Aztán megérkeztek a kétrészes és egyrészes, fejlett eszközök, ezekkel el lehetett már érni, hogy a betegek sztómája észrevétlen lehessen. A másik szempont az, hogy sokat fejlődött a sebészet is. Régen sokkal több beteg kapott sztómát a műtétje után, de a technika fejlődésével egyre több daganatot tudunk úgy megoperálni, hogy utána nem kell hosszú távú sztómát kialakítani a páciensnek. Ugyanakkor van egy nem ennyire pozitív észrevételem is: egyre többen jelentkeznek nálunk már nagyon elhanyagolt állapotban, amikor már csak a sztóma a megoldás. Talán a koronavírus utóhatása is lehet ez, de ez sem lehet egyértelmű ok, hiszen a járványhelyzet alatt sem állt le a daganatos betegek gyógyítása.
A sztómás betegek számára gyakran lélektanilag nehéz feldolgozni állapotukat. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
Ez valóban így van, a sztómás betegek számára lélektanilag nagyon nehéz a sztóma felhelyezése utáni első időszak. Már a műtét előtt igyekszünk felkészíteni őket arra, hogy a műtét után esetleg sztómával fognak felébredni. A tapasztalataim szerint az idősebb, segítségre szoruló betegek fogadják el nehezebben a sztómaviselést, vannak, akik bele sem egyeznek. Sokan vannak, akiknek súlyos gyulladásos bélbetegség miatt napi 20-30-szor van híg székletürítésük, esetünkben az élet sztómával kényelmesebb és higiénikusabb is.
Hogy látja a fiatalabb sztómás betegek helyzetét?
A fiatalabb sztómás betegek általában nem daganatos páciensek, hanem különböző bélgyulladásos betegségekben szenvednek, de gyakran az ő esetükben is elkerülhetetlen, hogy sztómát kell csinálni. A számuk az elmúlt években megnőtt, de hogy ennek mi lehet az egyértelmű oka, azt nem tudjuk. A finomított ételek, a cigaretta és a stressz szerepet játszhat, de nincs kizárólagos válaszunk.
A sztómafelhelyezést követően pszichológiai szempontból mi az orvosok és egészségügyi szakemberek feladata?
Az orvosoknak és a személyzetnek is tartaniuk kell a betegekben a lelket, és azt kell kihangsúlyozniuk, hogy volt egy halálos vagy potenciálisan halálos betegségük, amelytől a sztómával tudtuk megmenteni őket. Sajnos sok esetben ez az ára a daganatmentes életnek. Előzetes edukáció oldaláról fontos, hogy a páciensekben tudatosítsuk azt is, hogy minél később érkeznek hozzánk, annál nagyobb a sztóma szükségességének az esélye. Emellett mi senkit nem küldünk haza addig, amíg meg nem tanítottuk neki vagy valamelyik családtagjának, hogy hogyan kell a sztómát magabiztosan kezelni. Csak akkor engedjük haza a beteget eszközökkel ellátva, amikor már biztonságosan tudja azokat használni. Persze ezt követően is bármikor kereshetik a sztómaápolókat, akik pedig bármilyen kérdés esetén fordulhatnak hozzánk.
Hogy épül fel a sztómás betegek utógondozása?
Egy évig háromhavonta ránézünk a betegre, majd félévente, három év után pedig évente egyszer. Hosszabb távon a beteg döntése, hogy szeretne-e járni kontrollra. Öt év után a tumormentes beteget gyógyultnak szoktuk nyilvánítani.
Ön aktív kapcsolatot ápol azokkal a sztómaviselőkkel, akiket korábban műtött?
Az általam műtött sztómaviselők kontrollra is hozzám járnak vissza, tehát ilyen szempontból igen, aktív a kapcsolatunk. Bármilyen panasz esetén megkereshetnek. A betegek nagyjából negyede öt éven túl is visszajár.
A sztómaterápia területét hogyan befolyásolta a koronavírus-járvány?
Csupán annyi változott, hogy nem volt annyi személyes találkozás a betegekkel, mint előtte, a lejáró segédeszközök cseréjének felírása is távolról történt. Panasz esetén természetesen személyesen is bejöttek az érintettek, a rendelés nem állt meg a járvány alatt sem.
Mivel szereti tölteni az idejét, amikor nem dolgozik?
Kertes házban lakom, úgyhogy kertészkedem, vagy a kutyámmal foglalkozom, ezek nagyon jól lekötik az ember figyelmét. Egész életemben sportoltam, bár a focizást már az ízületeimre tekintettel abbahagytam, teniszezni még mindig járok a barátaimmal.
Kollár Zsuzsanna, osztályvezető főnővér, sztómaápoló, Nógrád Vármegyei Szent Lázár Kórház, Salgótarján
Mióta dolgoznak együtt Gál Sándor főorvos úrral?
1986-ban kezdtem itt a kórházban, azóta együtt dolgozunk, hiszen ő már 1981 óta itt van. Már 37 éve a főnököm. Korábban osztályos nővérként dolgoztam, egy éve pedig főnővér, illetve kötözős és sztómás ápoló vagyok. Közel négy évtized távlatából a főorvos úrral és a kollégákkal közös munka nagyon jól működik, igazán jó a csapat. Szakmailag és emberileg mindenki magas színvonalat képvisel, csapatépítőt és karácsonyi összejövetelt is szoktunk tartani. Nem véletlen, hogy többen is már évtizedek óta itt végezzük a munkánkat.
Milyen mérföldköveket tud kiemelni pályafutásából?
Szakiskolában tanultam, majd elvégeztem a szakápolói képzést, és az érettségit már munka mellett csináltam meg. Egészségügyi szakdolgozói konferenciákon és kongresszusokon előadóként is részt vettem, és írtam különdíjas pályamunkát is. A sebészeten belül nagyon érdekel a cukorbetegséghez és a Crohn-betegséghez kötődő tudásanyag, ezekre nagyobb figyelmet szoktam fordítani.
Mi volt a motivációja arra, hogy a sztómaterápia irányába mozduljon el?
Először a korábbi sztómaápoló helyettese lettem, 2012-ben pedig elvégeztem az alap sztómatanfolyamot Budapesten, és a közelmúltban lettem a kórház elsőszámú sztómaápolója. Igaz, már korábban is rendszeresen részt vettem ennek a területnek a munkájában is. Tehát már jó ideje a sztómás világ körül mozgok.
Milyen elveket követ napi munkája során?
Minden munkafolyamatnak megvan a maga protokollja, ami alapján dolgozunk, és szigorúan követjük a munkarendet és a vizitek rendjét. A sztómaviselők ellátása nincs időhöz kötve, ha bárkinek bármi problémája van, bármikor fordulhatnak hozzám, a menetrend szerinti oktatásokat viszont igyekszem a reggeli órákra szervezni.
Mi a legfontosabb a sztómaviselő betegek felé történő kommunikációban?
Az embert kell meglátni a betegség mögött, nem csak sztómájával, hanem a lelkével is foglalkozni kell. Az egy dolog, hogy kiválasztjuk neki az eszközt, ám azt is tudnunk kell, hogy a betegeknek nem egyszerű feldolgozni azt a tényt, hogy évekig sztómával kell élniük. Ezért meg is szoktam adni mindenkinek a telefonszámomat, hogy támogatni tudjam őket lélektanilag is bármikor, ha szükségük van rá. Felhívom a figyelmüket arra, hogy a mai eszközök már nagyon korszerűek, ezért nem kell aggódniuk a használatuk miatt. Vannak betegek, akik lelkileg nagyon mélyre kerülnek, őket természetesen nehezebb felhúzni. Nekik sok, tapasztalatomból adódó pozitív példát szoktam mondani, hogy lássák, sokan előttük is megküzdöttek már ezzel a helyzettel. Az alapvető módszer az, hogy személyesen és telefonon is sokat kell beszélgetni velük, hogy érezzék, van valaki, aki mindig meghallgatja őket.
A betegek pszichológiai támogatása van olyan fontos, mint az eszközök minősége?
Igen, egyértelműen, sőt, talán még fontosabb is. A betegek szempontjából a pszichés támogatás többet segít, mint a fizikai eszköz ténye. Én legalábbis ezt tapasztalom. A betegek legalább fele esetében még mindig megvan a megbélyegzettség érzése, azt gondolja, hogy mindenki látja rajta, hogy sztómaviselő, pedig ez nem így van. Még rosszabb, amikor saját családtagjai vagy kollégái válnak elutasítóvá vele szemben. Úgy gondolom, hogy több sztómaviselő ismert embernek kéne nyíltan beszélnie az állapotáról, mert ez sokat segítene abban, hogy a sztóma kevésbé legyen tabutéma.
Az idősebb betegek számára nehezebb feldolgozni, amikor sztómát kapnak?
A fiatalok számára könnyebb az eszközkezelés elsajátítása, viszont nehezebb az új helyzet elfogadása. Az idősebbek hajlamosabbak beletörődni a helyzetbe, de az eszközhasználat kapcsán gyakrabban hárítanak, vagy túl nagy mértékben támaszkodnak családtagjaikra. Persze alapvetően mindez egyénfüggő. Volt 30 és 70 éves betegem is, akiket nagyon mély lélektani szintről kellett felemelni.
A pályán töltött évtizedei során eltolódott a sztómaviselők aránya valamely irányba?
Igen, több lett a fiatal sztómás beteg. Nagyon sok a daganatos megbetegedés, de hogy ennek mi a pontos oka, azt még nem tudjuk. Ha csak átmenetileg is, de nagyon sok sztómás van. Hiába vannak ingyenes szűrővizsgálatok, nagyon sokan nem élnek vele, így a prevencióban még van hová fejlődni.
Mi változott még az egészségügyben 37 év alatt?
Nagyon jó, hogy a kórházunk szép európai szinten fel van újítva, működik az Onkológiai Centrum is. A sztómaterápia területén sokat fejlődtek a segédeszközök, így a betegellátás színvonala is nőtt. Amikor én kezdtem a szakmát, még nem is voltak valódi segédeszközök. A kétrészes és egyrészes eszközök megjelenése a betegeknek és nekünk is nagy segítséget jelentenek. Természetesen, mint minden más területen, az egészségügyben is mindig van hova fejlődni.
Mi jelent motivációt az Ön számára a napi munka során?
A sebészet szeretete. Azt szoktam mondani, hogy ez a terület a szerelmem, már 37 éve. Annak idején egy teljesen idegen környezetbe érkeztem, de egy hónap után már nagyon otthonosan mozogtam a kórházban.
Mit jelent az Ön számára a sikerélmény?
Ha a beteg elégedetten, az eszközhasználat magabiztos ismeretének a birtokában hagyja el az intézményünket. Habár kevés időnk van felkészíteni őket, de az a cél, hogy otthon ne okozzon nekik szükségtelen stresszt az önálló eszközhasználat. Persze ha mégis problémájuk akad, bármikor hívhatnak, még a vasárnapi ebéd közben is, nekem ez természetes. Ez a bizalmi faktor sokat jelent, hogy tudják, hogy mindig van valaki, akihez fordulhatnak. Ha én lennék ebben a helyzetben, nekem is jól esne, ha lenne valaki, akit bármikor kereshetek. Sok beteg utógondozásában részt veszek, havi szinten 50-60 betegem van, így rendszeresek a telefonbeszélgetések.
A betegek manapság hajlamosak az internetről tájékozódni állapotukról. Ez mekkora problémát jelent az ellátás során?
Nem örülök, amikor valaki az internet alapján próbálja gyógyítani magát. Főleg azért, mert mindenki egyedi eset, egy adott leírás nem illeszthető rá az összes sztómás betegre. Nem jó, amikor úgy érkeznek, hogy már teljesen tudni vélik a megoldást a saját helyzetükre, és jóformán utasításokat adnak az egészségügyi személyzetnek. Meg kell győzni őket, hogy ez nem jó hozzáállás, és a szakemberekben kell megbízniuk.
Milyen kritériumoknak kell az eszközöknek megfelelniük annak érdekében, hogy a beteg ellátása hatékony legyen?
A sztómás eszközök esetében a legfontosabb, hogy jól tapadjanak, ez az elsődleges. A jó tapadás pszichológiailag is fontos a betegeknek, mert ilyenkor az eszköz nem folyik, stabilan a helyén marad, biztonságosan ki lehet menni vele az utcára. Pályám során figyelemmel kísértem a sztómás eszközök evolúcióját. Rengeteget fejlődtek, nem is igazán tudok további fejlődési területet megemlíteni. Én az egyrészes sztómazsákokat preferálom, mert egyszerűbb a használatuk, mint a kétrészeseknek, nem csak számunkra, hanem a betegeknek is. Ma már olyan eszközök érhetők el, hogy a kezdeti lelki krízis után őszintén tudják a betegek azt mondani, hogy teljes életet élnek a sztómával együtt. Vannak, akik a sztóma megszüntetését sem kérik, mert nem akarnak kockáztatni.
Milyen változások voltak érezhetők a sztómaterápiában a koronavírus időszaka alatt?
Én itt nem tapasztaltam lényeges változást, nálunk ugyanúgy működött a terápia, mint előtte. Több volt ugyan a telefonos megbeszélés, de akinek komolyabb problémája volt, az bármikor bejöhetett.
Mivel szeret foglalkozni, amikor nem dolgozik?
Az aktív pihenés híve vagyok, és heti egyszer spinningre járok, otthon pedig rendszeres kerti munkákat végzek. Ha marad időm, szeretek olvasni.