Mindenkinek ugyanaz az alapos ellátás jár

Dr. Kóti Csaba, a Berettyóújfalui Gróf Tisza István Kórház Sebészeti osztályának osztályvezető főorvosa

B. Braun: Milyen indíttatásból lett orvos, melyek hivatása gyökerei?

Dr. Kóti Csaba: Nálam a gyökerek a gyerekkoromig nyúlnak vissza. Édesapám és nagyapám is állatorvos volt, tehát az orvoslás területe adott volt. Állatorvosi segédként megszerzett tapasztalataim hatására végül nem az állatorvosi pálya mellett döntöttem, hanem a humán orvoslás irányába indultam. Falusi környezetben nőttem fel, ahol gyakori vendégek voltak nálunk a körzeti orvosok, akikkel sokat beszélgettem és akiknek a beszámolói alapján még szimpatikusabb lett ez a hivatás.

Amikor elkezdett orvosnak tanulni, már tudta, hogy később sebész lesz Önből?

Nem, egyáltalán nem. Úgy gondolom, nagyon kevés ember tudja előre, hogy milyen orvos akar lenni, mert hallgatóként még nem ismerjük a különböző területeket. Később, amikor elkezdünk bejárni a klinikákra gyakorlatokat végezni, közelebbről is megismerjük a különböző orvosi szakmákat. Nálam is ekkor dőlt el, hogy milyen irányba haladok tovább. 5 év egyetem után döntöttem el végül, hogy sebész leszek.

Mi volt leginkább vonzó Önnek a sebészetben?

A sebészet területén nincs mellébeszélés, gyorsan jönnek az eredmények, a negatívak és pozitívak is, inkább az utóbbiak szerencsére. Folyamatosan dönteni kell, a döntéseink pedig kész tények elé állítanak bennünket, ez az egyértelműség tetszett meg nekem a sebészetben. És persze a gyors problémamegoldás szükségessége is vonzó felelősség volt számomra.

Önnek már több évtizedes tapasztalata van. Mit tud kiemelni eddigi pályájából?

Így van, már 35 éve a pályán vagyok. Tekintettel arra, hogy ez az első és egyetlen munkahelyem orvosként, a legelejétől kezdve végigjártam a ranglétrát. Ez egy igencsak munkás szakma, főleg nálunk, ahol a baleseti sebészettel is együttműködünk. Annak idején kezdőként kötelező volt baleseti sebészet gyakorlatot végeznem, és a szakvizsgatételeim között is szerepelt ez a terület. Eleinte itt a kórházi lakótelepen laktunk, itt nevelte a feleségem is a gyerekeket. Volt egy idős kollégám, akivel a feleségem gyakran beszélgetett, és ő már ezelőtt 30 évvel is azt mondta a feleségemnek: tudja, a sebész felesége olyan özvegy, akinek még él a férje. Sajnos, ez tényleg így van, nem lehet másképp csinálni. Nem biztos, hogy ez a megfelelő megközelítés, legalábbis a családot próbára teszi, ezért nagyon stabil háttérre van szükség hozzá. A baleseti ellátás ügyeleti szinten a mai napig megvan, mindenféle beteget ellátunk, és mivel kevesen vagyunk, sűrű az ügyeleti beosztás, sok a munka.

Van szakmai hitvallása?

Azt gondolom, hogy minden szakmát csak úgy lehet jól csinálni, ha teljes erőbedobással csináljuk, mert másképp nem megy.

Van olyan kollégája, akire pályafutása során mentorként tekintett?

Egyetlen embert nem tudok kiemelni. Több embertől szedtem össze saját szakmaiságomat is. Dolgoztam olyan főorvossal, akinek a kórházhoz és a betegekhez való hűsége, valamint a problémamegoldáshoz kapcsolódó kitartó hozzáállása lenyűgözött. De volt olyan főnököm is, akinek a kézügyessége és műtéti megoldásai tetszettek. Egy emberre nem tudom ráhúzni a mentor szót, sokaktól tanultam.

A sebészeten belül melyik szakterület a kedvence?

Tekintettel arra, hogy ez egy vidéki kórház, igazán specializálódni nincs lehetőség, mindenkit el kell látnunk. A gasztroenterológiai sebészetet tudnám kiemelni, az nagyon tetszik, jól esik csinálni.

Ebben a sikerélmény is közrejátszik?

A sikerélmény minden területen sikerélmény. Minden beteg számára a saját bajához kapcsolódó beavatkozás számít nagy műtétnek. Nekünk minden problémát egyenlő felkészültséggel és színvonalon kell megoldanunk, legyen szó akár egy egyszerű köldöksérvről, vagy akár súlyos daganatról.

Milyen elvek vezérlik a mindennapok során?

Egy fő elvem van, a szakmaiság betartása, valamint az, hogy amikor kezelünk egy beteget, akkor csak a beteg van, és mindegy az, hogy a beteg mit mond, hogy viselkedik. Mind a pozitív, mind a negatív kontextustól el kell vonatkoztatnunk. Mindenkit meg kell gyógyítanunk. Én operáltam a saját gyerekemet és más családtagjaimat is, és ahhoz, hogy ezt professzionálisan végezhessem, rájuk is páciensekként kellett tekintenem. Ez nem jelentett többlet terhet, számomra így működik a sebészet. Nem izgultam jobban a szokásosnál, maximum a beavatkozás előtt, de a műtét kezdete után nem.

Kiemelne valamit, ami kifejezetten kihívást jelent a szakmája során?

Elsősorban az olyan esetek, amikor műtét közben szembesülünk váratlan helyzetekkel, vagy amikor egy betegemnél szövődmény keletkezik. Ilyenkor nagyon tudom emészteni magamat, és fél éjszakákon át töprengek, hogy mit kellett volna esetleg másként csinálni, és mit csináljunk a továbbiakban. Aki azt mondja, hogy nem szembesül ilyen helyzetekkel, az nem mond igazat.

Változtak a kihívások az orvostudomány fejlődésével az elmúlt 35 évben?

Igen, egyrészt sokat fejlődött a technológia, például a laparoszkópia óriási dolog. Olyan feladatokat lehet megoldani, amiket korábban nem, minimális feltárással, ezért hívjuk minimál invazív sebészetnek. Az új technológiákat mindig meg kell tanulni. Ebben az az ellentmondás, hogy mivel már a fiatalokat is laparoszkópos eszközökökkel tanítják, kevésbé van meg a jártasságuk az olyan helyzetekben, amikor a beteget nagyobb mértékben fel kell tárni. Mi, akik nyíltan kezdtünk mindent tanulni, nagyobb a rutinunk és a tapasztalatunk.

Ki tud emelni kiemelkedő sikert a pályájáról?

Amikor gyógyultan hagyja el egy ember az osztályt, én azt mindig sikerként élem meg. Természetesen a különböző betegségeknek más súlya van, így például, ha egy gyomorra is átterjedt vastagbélrákot sikerül kezelnünk, az számomra is nagyobb sikerélmény.

A szakmaiság mellett mit tart még fontosnak?

Az emberséget mondanám. Azt szoktam mondani, hogy mindenkit úgy kell kezelni, mintha a családtagunk lenne. Amikor egy beteg bekerül az osztályra, és a váratlan helyzettől zavart lesz, megváltozik a viselkedése, az nem nekünk, nem a személyzetnek szól. Ilyenkor is emberségesnek kell maradnunk. Olyan is volt, hogy a beteget nem engedtük haza addig, amíg nem jött meg a nyugdíja, hiszen e nélkül nem tudott volna tűzifát venni, így valójában rosszat tettünk volna vele azzal, ha hamar hazaengedjük. Ezekre a dolgokra is igyekszünk figyelni. Ez extra teher, de sajnos Magyarországon a szociális problémák egy része is az egészségügyre rakódott rá.

Az utóbbi években a betegek már több, sokszor téves információhoz jutnak az internetről. Ezt hogyan tudják kezelni?

Ehhez nagy türelem kell. Amit az interneten olvasnak, azt gyakran szentírásnak tekintik, sőt, a szóbeszédből vagy tévéből származó információkat is készpénznek veszik. Én minden betegnek azt szoktam tanácsolni, hogy ne olvasson a betegségéről az interneten, mert ott nagyon általános információk találhatók, de valójában minden beteg más, nem szabad biztosra venni az interneten olvasottakat.

A jövőre milyen fejlődési lehetőségeket lát?

A laparoszkópia lassan kifutja magát, hamarosan a robotsebészettel kiegészülve eléri a maximális lehetőségeit. Igaz, ezen a területen is akadnak néhol túlkapások, legalábbis az én véleményem szerint, főleg a természetes testnyílásokon keresztül végzett laparoszkópos beavatkozások esetében. Szerintem ezek gyakran veszélyeztetik a beteg épségét, de szerencsére nálunk nem terjedtek el ezek a módszerek. Igaz, hogy egyre sűrűbben érkeznek a technológiai robbanások, mesterséges intelligencia és hasonlók, de ezek nem fognak tudni mindent kiváltani. A biológiai és anatómiai alapok minden embernél megegyeznek, de a részletek már eltérnek. Így mindenkihez egyénileg kell viszonyulni. Szakképzett orvosok nélkül technológiai fejlődéssel együtt sem lehet igazi eredményeket elérni.

A mai egészségügyben általánosságban mik a legnagyobb kihívások?

Elsősorban az, hogy nagyon műszerigényes eljárásokról van szó, a szükséges műszerek viszont rendkívül drágák. Érthető, hogy például egy műtőmonitor hűtését a szokásosról eltérően kell megoldani a műtői környezet miatt, de emiatt a hasonló tudású gépek tízszereséért adni szerintem túlzás. A gyártócégek a humánum és a biztonság nevében igencsak nagy bevételeket tudnak elérni ezeken a termékeken keresztül, és persze igyekeznek úgy fejleszteni az eszközöket, hogy az intézmények néhány évenként kénytelenek legyenek lecserélni a korábbi gépeket a korszerű betegellátás érdekében. Az egész mai ellátórendszer tekintetében nagy kihívás a tömegek ellátása. A specális esetek nagyon szépek látványosak, nagy hírértékkel bírnak, de a sok ember ellátása a nagy feladat. Mindenki szeretne jól és egészségesen élni, és egy kis betegség is befolyásolhatja a napi komfortérzetet. Őket is el kell látni. És ők ugyanolyan boldogok, miután meggyógyítottuk őket. Egyre kevesebb az orvos és egyre több a beteg, lassacskán nem lesz ember, aki kezelje őket.

Hogy látja, a fiatal orvosok számára vonzó a sebészet területe?

Nem, sajnos nem. Én szoktam államvizsgáztatni évek óta, ahol mindig azzal zárjuk a vizsgát, hogy megkérdezzük, kinek mi a terve. Gyakorlatilag az elmúlt öt évben kettő ember mondta, hogy sebész szeretne lenni. Látják, hogy sok munkával jár, és későn jönnek az igazi sikerek, évek után lehet csak önállóan dolgozni, és nagy a felelősség. A fiatalok hamar akarnak sikerélményt, de ez a terület nem erről szól.

Ön szerint jelenleg milyen a sztómával élők helyzete Magyarországon?

Én óriási fejlődést látok. Amikor én kezdtem, még a tejeszacskóból csináltak sztómazsákot a betegek, illetve különböző rongyokat és pelenkákat használtak. Ehhez képest a mai sztómás eszközök óriási előrelépést jelentenek, a mindennapi élet szempontjából is. Amikor tájékoztatjuk a betegeket, hogy sztómájuk lesz, az első reakciójuk a döbbenet és az ellenállás. Azzal igyekszem meggyőzni őket, hogy ma már rendkívül higiénikusan tudják kezelni a sztómájukat. Ezek az eszközök nem csapnak zajt, megszűrik a szagokat, és megkönnyítik a betegek életét, nem is kismértékben. Régebben kifejezetten rosszul érezték magukat a sztómás betegek, volt, hogy a családjuk is nehezen tűrte meg őket. Ezek a problémák már megszűntek. Nagy segítség ebben az edukáció az ILCO-klubokon és a régi sztómások bemutatásán keresztül. Sokkal hitelesebb, ha a betegeknek egy sztómás sorstársuk mondja el, hogy lehet igazi életet élni ebben az állapotban is. Nekik jobban el is hiszik.

Ön aktív kapcsolatot ápol a sztómás betegekkel?

Igen. Épp nemsokára lesz 30 éves a helyi ILCO-egyesület, amit én 29 éve vezetek. A környéken mindenhol igyekszünk összefogni a sztómás betegeket, közösségi életet élünk, kirándulást, szabadtéri főzést és karácsonyi műsort is szervezünk. Több egyéb összejövetelt is szervezünk, ahol a sztómatermékeket forgalmazó cégek képviselőitől is lehet kérdezni. Több nagy cég is van ezen a területen, és örülök, hogy ők nálunk kollegiálisan működnek együtt, nem a konkurenciaharc az elsődleges, hanem a betegek állapotának javítása. A beteg dönti el, hogy melyik cég termékét használja, ha kell, mindegyiket kipróbáljuk. A sorstársak a leghitelesebbek a sztómás betegek számára, de a sztómaápolók is nagyon fontos szereplők. A mi sztómanővérünk például igazi ajándék, bármikor megkereshetik a betegek, nagyon lelkes, együttérző, és ez nagyon kell a betegeknek, hogy tudjanak kihez fordulni.

A koronavírus-járvány miben befolyásolta ezt a közösséget?

Leginkább abban, hogy nem lehetett klubfoglalkozásokat tartani, ezt valamennyire interneten keresztül tudtuk pótolni. Magán a sztómasebészeten nem változtatott semmit, ugyanúgy folytattuk a betegek ellátást, a sztómás beavatkozások nem is voltak korlátozva. A műtétek száma nem csökkent látványosan.

Van olyan betege, aki régről visszajár?

Igen, sok ilyen betegem van, bár személy szerint nem tudok senkit kiemelni. Többen vannak, akiket én műtöttem, és szerencsére évek óta jól vannak, és visszajárnak az eseményekre.

Kapott pályafutása során olyan díjat vagy elismerést, amire különösen büszke?

Kórházunk Makó István-emlékérmét azoknak adományozzák, akiknek a szakmai munkáját nagyra értékelik. Ezt, a körülbelül 20 éve alapított díjat, eddig mindösszesen ketten kapták meg,  az egyik én vagyok. Azért fontos ez számomra, mert mindig megfontoltan, alapos átgondolás után adják át.

Itt működik a börtönkórház is. Ez miként befolyásolja a Sebészeti osztály?

Igen, kórházunk mellett épült fel az Országos Börtönegészségügyi Központ, amely két éve működik. Ez annyiban befolyásolja a munkánkat, hogy van egy plusz betegadagunk. Az ország összes büntetésvégrehajtási intézményéből ide kerülnek az egészségügyi ellátásra szoruló betegek, leszámítva persze az akut ellátást. De mi nem rabokat, hanem betegeket látunk el. Nem azzal foglalkozunk, hogy ki miért tölti a büntetését, hanem mindenkit ugyanolyan pontossággal és szakmaisággal látunk el. Ha a büntetésvégrehajtásból érkező betegnél kerül sor sztómaképzésre, az ő utógondozását is ugyanúgy végezzük, mint a hagyományos páciensek esetében. Megtanítjuk a sztóma kezelésére, ápolására, segédeszközök használatára és az eszközellátást is biztosítjuk számára. Semmilyen különbséget nem teszünk. Ha visszakerül az anyaintézetbe, három hónapra előre felírjuk neki a szükséges eszközöket, és felajánljuk, hogy ha a jövőben igényli, továbbra is segítünk neki ebben, hiszen a vényfelírás elektronikusan működik. Késői szövődmény vagy sztómamegszüntetés esetén természetesen visszahozzák ide az érintett betegeket, és mi végezzük el a szükséges folyamatot.

Mivel szeret foglalkozni, amikor nem dolgozik, mivel tölti a szabadidejét?

Szabadidőm nincs (nevet). Ahogy mondtam, ez olyan szakma, ahol stabil családi háttér kell, szerencsére ez megvan. Bár a gyermekeimtől néha megkapom, hogy lehettünk volna többet is együtt, és ebben persze igazuk is van – ugyanakkor egyik gyermekem is végül orvos lett, bőrgyógyász. Szeretek otthon lenni a kertemben, de azért szívesen utazok is. Ezt nehéz összehangolni, mert a feleségem pedagógus, így csak nyáron van ideje, de azért időről időre összehozzuk a közös utakat. Jó lenne régi hobbikat is visszahozni, olvasásból például sok elmaradásom van, és örülnék, ha újra aktívan tudnék lovagolni, amit még 6 éves koromban kezdtem.