A VESEBETEGSÉG ELSŐ JELEI

„Az én esetemben tényleg igaz, hogy a vesebetegség az egész életemet végigkíséri, hiszen már nem sokkal születésem után jelentkeztek az első intő jelek. Édesanyám figyelt fel csecsemőkoromban túlságosan sötét színű vizeletemre, így haladéktalanul kórházba vitt. Ez még szülővárosomban, Móron történt” – tekint vissza élete kezdetére Gabriella, majd részletesebben is beavat a gyerekkori tapasztalatokba. „Móron beutalót kaptunk a budapesti Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetbe, ahová 1 éves koromtól kezdődően rendszeresen visszajártunk. Itt az orvosok megállapították, hogy vesemedence- gyulladásom van. Gyakorivá váltak a kontrollvizsgálatok, a szakemberek mindig figyelték a vizeletemet, amelyben újabb intő jelként túl sok fehérje gyűlt fel. 6 éves koromtól vesebiopsziában is részesültem, és sok fajta gyógyszert is kaptam, ezek nevét már nem tudom felidézni” – meséli betegünk.

A DIALÍZISKEZELÉS KEZDETE

Gabriella állapotának javítása érdekében sokat dolgoztak az orvosok és egészségügyiszakemberek, így 18 éves korában, az érettségit követően fogszabályzó asszisztensként meg tudta kezdeni szakmai pályafutását. Állapota ekkor kezdett romlásnak indulni, ezzel elkerülhetetlenné vált a dialíziskezelés. „Nem sokkal azután, hogy dolgozni kezdtem, 19 éves koromban jelentősen megnőtt a vérnyomásom, a testem folyadéktartalma is nagyobb lett, és habár abban bíztam, hogy az állapotom idővel javul, ennek sajnos pont az ellenkezője valósult meg. Éppen karácsonyi szabadságomat töltöttem szülővárosomban, amikor olyan súlyossá vált a helyzet, hogy sürgősen, mentővel szállítottak Budapestre. A dialíziskezelést is a fővárosban kezdtem 1987. január 10- én. Egyből jó helyre kerültem, ahol megfelelően gondomat viselték, és hamarosan egy pozitív fordulat is feltűnt a látóhatáron, ugyanis 1987. december 25-én Szegeden új vesét kaptam. A műtét nagyon jól sikerült, igazi karácsonyi ajándékként éltem meg, ám a pozitív eredmény sajnos nem mutatkozott tartósnak. Az 1988-as év végi influenzajárvány, habár sokáig úgy tűnt, hogy elkerül, végül mégis rám talált, és a betegség következtében újra rosszabbra fordult az állapotom. Nem sokkal később újra kellett kezdenem a dialízist. Erre 1989 márciusában, már a B. Braun jogelődjének székesfehérvári dialízisközpontjában került sor” – emlékszik vissza Gabriella arra az időszakra, amikor először került kapcsolatba cégünkkel.

AKIKRE MINDIG LEHETETT SZÁMÍTANI

Mindenki életében vannak nehézségek, kihívások és problémák, és még az egészséges embereknek is szükségük van olyan családtagokra, barátokra és mentorokra, akik segítenek a lelki és mentális egyensúly megtalálásában. Ez hatványozottan szükséges egy vesebeteg ember életében. Gabriella szerencsés, hiszen egész életében olyan emberek álltak mellette, akik életigenlő világszemléletre tanították. „Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, különösen édesanyámnak, aki időt és energiát nem kímélve mindig azon dolgozott, hogy a legjobb a helyen a leghasznosabb ellátást kapjam. Hívő családba születtem, és életemnek ez a vonala a mai napig aktívan jelen van a mindennapjaimban, különösen  azért, mert fiatalkorom meghatározó élményeit a hittanórák, közösségi események jelentették. Életem későbbi részében az egészségügyi állapotom miatti negatívabb érzelmeket megfelelően ellensúlyozó közösségekre találtam. Tagja lettem egy vallásos csoportnak, amellyel sok énekes-zenés eseményt szerveztünk, valamint barátaimmal megalapítottuk életem talán legfontosabb tényezőjét, a Bice-Bóca Klubot. Ennek az volt a lényege, hogy a környezetünkben élő nehéz sorsú, fogyatékkal élő vagy beteg gyerekeknek támogatást nyújtottunk programok szervezésével és azzal, hogy közösséget biztosítottunk számukra. Habár nem adatott meg számomra, hogy saját családom és gyerekeim legyenek, a Bice-Bóca olyan szerepet adott nekem, amelyben mégis számos gyermeknek nyújthattam segítő kezet. Ezt a mai napig nagy értéknek látom a saját szempontomból is, hiszen kezdetben ugyan megpróbáltam a dialízis mellett visszamenni dolgozni az eredeti szakmámba, ám eza kezelések mellett tarthatatlanak bizonyult. Így a Bice-Bóca Klub vált életem fő tevékenységévé, és ezért igazán hálás vagyok. Nagyon örülök annak, hogy több keresztgyermekem is van. Ők a bátyám, valamint egy baráti házaspár gyermekei, és én egész életemben igyekeztem támaszként mellettük állni” – idézi fel élete megindító fordulatait Gabriella, majd ismét kihangsúlyozza, hogy a valláshoz való kötődése sokat segített számára élete során. „Mivel hivő szülők mellett nevelkedtem, mindig fontos támaszt nyújtott számomra a jézusi lelkület, különösen első lelki vezetőm személyében. Ő pap volt, így személyes érzésekről is nyíltan beszélhettem neki, hiszen nem adta, és nem is adhatta tovább másnak azt, amit megosztottam vele. Életem vallási vonala és a zenés-énekes közösségünk szervesen összefonódott, stabil támaszt nyújtva számomra a nehézségek és lelki küzdelmek közepette.”

RÉGRE NYÚLÓ EMLÉKEK

Gabriella, vagy ahogy a székesfehérvári dialízisközpont kollégái hívják, Gabika már több mint 30 éve cégünk betege, így velünk együtt élte át a folyamatos növekedéssel és bővüléssel járó változásokat. „Sok emlékem van a dialízisközponttal kapcsolatban, és különösen kedvesek számomra a kezelésem első éveiből származó élmények. Ekkor egy kisebb épületben kezeltek minket, így talán egy kicsit könnyebb volt mindenkit jobban megismerni, a betegtársakkal és az egészségügyi stáb tagjaival egyaránt egyfajta családias közösséget alkotni. Ezekben a korai években barátaimmal rendszeresen tartottunk sikeres karácsonyi műsort is a többi beteg és az állomás munkatársai számára. Az orvosokkal és ápolókkal sose volt problémám, régen és most is segítőkészen, támogatóan állnak hozzám. Doktornőm még ebben a leterhelt időszakban is igyekszik segíteni nekem, ha kérdésem van, mindig megígéri, hogy utánanéz a válaszoknak, és ezt be is tartja. Nagyra értékelem ezt a lelkiismeretes hozzáállást” – mesél a dialízisközpont életéről páciensünk